Ezt az írást most találtam a régi dokumentumok rendezgetése közben, több, mint egy éve írtam. Így, ma már kívülről nézve, látom csak igazán, hogy mennyire lelkileg és fizikailag bezárva, monoton üzemmódban élnek az anyukák. Szeretném leszögezni az elején, hogy imádom a gyerekeimet, bármit megtennék értük, és, az, hogy kimondom, nem könnyű az anyalét, ezen nem változtat.

Megint egy új nap. Megint egy olyan reggel, amikor nincs kedvem kimászni az ágyból, és végigcsinálni egy újabb napot, ami már lassan 3 éve napról napra ugyanúgy zajlik. Felkelni, gyerekeket etetni, szoptatni, rendet, rosszabb esetben ebédet csinálni, gyerekekkel levegőzni menni, bevásárolni, ebédet adni, szoptatni, gyerekeket altatni, uzsonnát adni, gyerekeket levegőzni és játszóterezni vinni, vacsorát adni, fáradtan azt mondani, hogy holnap rendet teszek a konyhában, gyerekeket lefektetni. Nem agyvérzést kapni, amikor hosszas mesemondás és éneklés után egyik sem alszik el, még az ágyból fekve is válaszolgatni, majd kidőlni.

Reggel 8 óra. Igazából keltenem kellene a nagyobbik lányom, hogy a napi rutinja ne dőljön szét, és bírjak vele délután is, ergo, fáradjon el délelőtt, és aludjon délután, ellenkező esetben ugyanis nem lehet vele bírni este, mert annyira fáradt.

Még pár perc talán jár nekem, addig elindítok egy mosást, vagy a mosogatógépet, mindegy csak haladjunk előre a napi teendőkben, és így az én napom sem csordul túl. Mióta két gyerekem van, olyan mintha csak mennék ez életem és a dolgok után, és nem én tartom a kezemben a gyeplőt. Előre tervezni két kicsi gyerekkel viccesnek is hangzik. Mechanikusan teszem a dolgom, és sosincs időm semmire. Ha statisztikát készítenének az általam használt szavakból, ami mióta itthon vagyok egyébként is a felére csökkent választékosságában, a nyertesek biztosan azok lennének, hogy csak egy pillanat, várj egy kicsit, mindjárt jövök, siess már, szánalmas, de ezeket használom felváltva. Mindezek után természetesen ideges leszek, amikor a nagyobbik lányom a fejemhez vágja, hogy mindjárt.

Feladatokat adok magamnak, hogy érezzem, fontos a munkám valahol, és azért kell rendnek lenni, hogy elmondhassam a nap végén, csináltam valamit, aminek van eredménye. Ez az én motivációm, és alap elvárás, hogy a háztartás menjen valahogy. Kinek az elvárása? Fogalmam sincs. Persze most el lehet mondani, hogy a gyereknevelés a legnemesebb feladat, és annak az eredménye a legfontosabb, és egyszer majd minden a helyére kerül.

Hálásnak kellene lennem, mindazért amim van. Nem kellene panaszkodnom, mert még magamra is jut egy kis idő, és ha szükséges, van segítségem. Mégis már egy ideje úgy ébredek fel reggelente, hogy nem váltom már meg a világot, nincs bennem semmi, de semmi lelkesedés.

És akkor még nem esett szó az állandóan mardosó bűntudataimról, egyrészről, hogy nem vagyok annyira boldog, mint a rózsaszín felhőcskéken ugráló társaim a könyvekben, másrészről egyáltalán jól csinálom-e a dolgom, megadok-e mindent a lányaimnak. És aggódok, szinte mindenen, olyan természetes ez az érzés már, mint a levegővétel. Észre sem veszem. 

Akárhogy is, holnap egy új nap lesz, a gyerekek a legelnézőbbek, és náluk tényleg minden nap egy új lehetőség. Én meg kezdem az egész történetet elölről.