Két tábor van, aki megoszt, és aki követ. Melyik vagy? 

Mivel én is szoktam enni, utazni, sportolni, szórakozni járni, sőt még cuki gyerekeim is vannak, adódik a kérdés, mindezt tudassam a nagyérdeművel, kérjek a nagy egészből én is figyelmet, gyűjtsek lájkokat vagy boldog vagyok anélkül is, hogy ezt mások tudomására hozom?

De ha mindenki csinálja? Akkor kell/ene nekem is? Még azt hiszik, hogy totál unalmas az életem, sőt én magam is két lábon járó unalom vagyok. Ha meg nem posztolok, de görgetem az idővonalam, és látom, hogy másoknak milyen tökéletes (-nek látszó) élete van, akkor irigykedjek rájuk és dühöngjek legbelül, mert ennek ellenére sem vagyok hajlandó megosztani az életem a majdnem nagyvilággal és Mark Zuckerberggel.

Egyáltalán kellene nekem foglalkozni más ember életével vagy azzal, hogy ők mit gondolnak az enyémről? Irigy vagyok, ha zavar mások sikere? De mikor zavar?

Ha az én életem rendben van, akkor kell irigykednem másokra? Ha az én életem rendben, akkor érdekel, hogy mit gondolnak róla? Képes vagyok elismerni mások eredményeit is?

Vagy csak azt látom/érzem, hogy én mennyit beleteszek, de a siker mást ér el, és neki sokkal könnyebb?

Ez az egész posztolás őrület a valóságot mutatja egyáltalán? Vagy pontosan olyat mutat Neked, amivel betalál, és ezért zavar?

Mesélek egy sztorit erről. Van egy ismerősöm a facebook-on (Na jó persze ilyen több van, de most egy konkrét személyre gondolok, szerintem ismerjük a típust.), aki naponta legálabb 3 posztot kitesz, arról, ahogy eszik, süt-főz, látom merre utazgat, és persze azt, hogy mennyit sportol. Mennyire irigylésre méltó tartalmas élet, ugye erre gondolsz ilyenkor mindig Te is? Már-már azt hittem, látva, hogy mennyit fut, és milyen versenyeken indul, hogy ultra futó, de minimum maratoni. Láttam azt is, hogy edz, és természetesen kiposztolta az összes verseny eredményt és adatot is. Itt kicsit elgondolkodtam, magamba szálltam, és röhögtem egyet magamon. És nem azért, amiért most gondolod. Én is szoktam futni, soha nem posztolom, hobby futóként nem tartom nagy teljesítménynek. Aztán láttam ennek az ismerősömnek a verseny eredményeit, aki egy másodperccel nem fut se gyorsabban se többet nálam, csak Ő máshogy éli meg ezt, mint én. Félreértés ne essék, éppen nem lefikázom a másik ember eredményét. Pont nem. Megint arra gondoltam, hogy milyen kishitű vagyok, rémesen rossz marketinggel. Talán elfelejthetnénk már máshoz mérni magunkat, más eredményein, vagy kudarcain csámcsogni, és azt nézni, hogy nekünk magunkhoz képest mi számat sikernek. Hinni akarok abban, hogy aki tenni akar, küzd, bárhogyan (90%-ban, vagy csak félig, de neki úgy is jó), és eléri, ha Ő annak éli meg, az igenis siker. És merjünk már büszkének lenni magunkra, ha sikert könyveltünk el. Posztolással vagy anélkül, ahogy nekünk jó.

Talán egy tökéletes világban, még gratulálni is tudnánk másoknak, vagy örülnénk velük, nem csak irigyen odavetnénk valami lehúzó kommentet.