Belegondoltál már abba, hogy Hamupipőke vagy Aranyhaj úgy találta meg a boldogságát, hogy nem fogadott szót? Hogy elég bátrak voltak ahhoz, hogy új utakat keressenek, ne fogadják el azt, amit látszólag rájuk mért a sors? Vagy szerinted ki igazából Holle Anyó, és mit csinál ott az a lány, akinek kútba estek a tervei, és elvesztette a fonalat? Vagy a kismalac és a farkasok milyen párkapcsolatról szól? De nem kell ennyire mélyen elvonatkoztatni sem, szerinted miről szól Elza és Anna története? Arról, hogy van egy kislány, aki más, mint a többi, titkoljuk, vagy beavassuk a környezetet? Mit kezdjünk ezzel? Ismerős problémák ezek?

Miért olvass magadnak csak úgy, és olvass a gyermekednek meséket? Idézhetném ezügyben Vekerdy tanár Urat, hogy pontosan mennyi szóval fog többet tudni a gyereked mire iskolába megy, vagy a csodálatos Boldizsár Ildikót, aki terápiás célra használja a meséket. Kádár Annamária szerint a meséken, történeteken keresztül képesek vagyunk közelebb kerülni az érzéseinket, megfogalmazni azokat. Nyári Krisztián pedig azt mondja, hogy az olvasás, a történeteken, történeti sémákhoz keresztül kritikus gondolkodásra, empátiára nevel. Történeti sémákról beszélünk, mert a legtöbb történet ugyanarról szól, szerelemről, küzdelemről, túlélésről, ősök bűneiről, megbocsátásról, bizalomról vagy annak az elvesztéséről.  Ez az elmúlt ezer évben semmit nem változott.

Ha már túl vagy számos történeten, a birtokában leszel viselkedés mintáknak, eszedbe fog jutni, hogyan viselkedett egy adott helyzetben a legkisebb királyfi, vagy a szegény ember lánya. Nem kell úgy tenned, ahogy Ő tette a mesében, de az is egy lehetőség. És minél több történetet ismersz, annál több mintád lesz. Így leszel egyre gazdagabb, kreatívabb, kritikusabb.

Mi az a meseállítás, mint módszer, és hogy jön ide?

Mik a most és a közelmúltban aktuális kérdései a pszichológiának, szociológiának? Transzgenerációs hatások, gender kérdés, plátói szerelem, leválás, sorolhatnám. Ezek a témákat a többi emberi sorssal, mind feldolgozta már az irodalom. Minél több történetet ismersz, annál több karaktert, szereplőt. Biztos voltál már úgy, hogy egy-egy mesehős vagy történet főszereplője különösen kedves a szívednek, példaképnek tudsz rá tekinteni, vagy éppen ellenkezőleg. A meseállításban ez a szimpátia vagy éppen unszimpátia az első, amit használunk. Egy olyan módszer, aminek a segítségével, egy tetszőleges történet szereplőjévé válhatsz, beleállhatsz a helyébe, és átérezheted a többi szereplővel való viszonyát. Amilyen az élethelyzeted, annak megfelelően választasz tudatosan vagy tudatalatt szerepet, és ott kaphatsz válaszokat a mese és a szereplő segítségével. Nem akarok spoilerezni a folyamatról, de azt elárulom, hogy elképesztő oldó ereje van.

Ha másért nem, olvass és ismerd meg hősöket, tanulj tőlük. Az olvasás oldja a stresszt, és felejthetetlen élmény összebújni a gyerekekkel este egy történet erejéig.

Ez még akkor történt, amikor az udehe, ha kőre tekintett, kő­embert látott; ha medvére tekintett, erdei embert vélt látni; ha halra tekintett, azt hitte, vízi embert lát; ha fára tekintett, az hitte, fa-ember áll előtte. Annak idején az emberekkel még mindenféle megtörténhetett. Olyan dolgok estek meg velük, amilyeneket ma már el sem képzelhetünk.

Volt egyszer két testvér: Szolomdiga és Indiga; a Koppi folyó felső folyása mentén laktak.

Haldoklott az apjuk. Halála előtt így végrendelkezett:

-Egymás támaszai legyetek! Tartsatok össze mindig. Ha egyikőtöknek rosszul megy a sora, segítsen rajta a másik. Egy felé nézzetek mind a ketten. Ahogy mond­tam, úgy tegyetek!

Azzal lehunyta a szemét, és meghalt az apa.

A testvérek fehér szöszt fontak varkocsába, koporsóba fek­tették. Lábbal napkelet felé tették a sírba az apjukat, hogy ha­lála után is láthassa mindig a napfölkeltét. Hét napig hordták a sírjára az ételt,  így táplálták a lelkét.

Aztán vadászni mentek.

„Egyfelé nézzetek mind a ketten”-ezt hagyta meg nekik az apjuk. De a kisebbik testvér, Indiga, ahogy bátyja nyomá­ban lépkedett, minduntalan ide-oda tekingetett. Fürge szeme volt Indigának, nem szeretett mindig egyfelé nézni.

Mentek, mendegéltek a testvérek, Indiga folyton körbe nézdegélt. Egyszer csak valami nesz hallatszik. Megfordultak, hát az idősebb testvér felé a bozótból egy tigris ront ki! Annak még lándzsát szegezni, kést rántani sem volt ideje. Indiga távolabb volt. Ő belehajíthatta volna a lándzsáját a tigris szívébe, de inába szállt a bátorsága, bizony megijedt! Lerogyott a földre, összetette kezét, kérlelte a tigrist, menjen on­nan, ne bántsa se őt, se testvérét.

Sokáig feküdt így Indiga a földön, Aztán felnézett – nem látta sem a tigrist, sem a bátyját. Mind a ketten eltűntek, nyomuk sem ma­radt ... Indiga szíve megsajdult. Hívogatta bátyját. Kiáltozott, kiáltozott, de senki sem felelt, csak a hegyek verték vissza kiáltását:

-Szo-lo-om! Di-di! Gaga! A-a-a! Héé!

Sírva fakad a legény. Hogy legyen meg mármost a bátyja nélkül?  Mit mond a rokonoknak? Hogy mossa le az arcáról a szégyent?

Sírt Indiga, sírt keservesen, de mit sem tehetett: otthon az anyja várja, vadásznia kell, zsákmányt hazavinnie.

Kezdi vizsgálni a csapdákat. Az egyikben ott ül egy menyét. Alighogy meglátja Indigát, nyomban rákiált:

- Takarodj innen, te testvért elvesztő! - azzal lerágta csapdába szorult lábát, s három lábon elnyargalt.

Végigjárta Indiga a hurokcsapdákat.  Az egyikben egy görényt talált. Ahogy a görény meglátta Indigát, kiabálni kezdett:

- Dehogy kerülök ilyennek a kezébe! Hiszen veszni hagy­tad testvéredet!

A hurkot szétszakította és a tajgába menekült.

Indiga rálőtt egy vadlibára. Röpült a nyíl, a vadlúd szárnya alá fúródott.  Hanem az a csőrével kitépte a nyilat, visszadobta Indigának:

- Hogy lehetnék ilyen ember zsákmánya? Elvesztette a testvérét, Szolomdi-gá-gát!

A vadlúd elrepült a folyó felé, összecsukta a szárnyait, rászállt a vízre és elmerült.

A nyúlszívű legénynek nem adják meg magukat sem az ál­latok, sem a madarak.

Leül Indiga, kezdi törni a fejét. Sokáig töprengett. Elszívta dohányát az utolsó szálig és elszívta mind a mohát is, amit maga körül talált. Fájt a szíve nagyon. Azt hányta, vetette magában magá­ban:

„Lám csak, cserbenhagytam a testvéremet. Nagy vétek az, ha az ember veszni hagyja a testvérét. Most fáj a szívem. Ha a pipádat elveszted, abba sem nyugszol bele, míg meg nem találod! Én pedig testvérem vesztettem el... De el is me­gyek, megkeresem Szolomdigát. Megtalálom, s nem fáj többet a szívem. Inkább magam is vesszek oda, csak a szívem ne fájjon!!”

Indiga hazament anyjához. Térdre ereszkedett előtte, és mindent el­beszélt. Hogy szállt inába a bátorsága, azt is elbeszélte. Meg­csókolta az édesanyja. Azt mondta sírva:

- Apátok arra tanított benneteket, hogy előre nézzetek. Nem hallgattál rá, veszni hagytad a testvéred, nyúlszívű lettél. Most eredj, keresd meg a férfiszívedet! Menj, keresd a bá­tyád. A te rémületed miatt veszett el. Most már csak bátorság­gal hozhatod őt vissza.

Indiga fogta pipáját, tűzcsiholóját, kését és lándzsáját. Elindult. De hogy merre tartson, azt bizony nem tudta Indiga.

Nekivágott Napnyugatnak. Találkozott egy csúszómászó kígyóval. Megkérdezte tőle, hogy hol keresse bátyját. A kígyó nem tud­ta. Megy hát tovább. Földön futkosó egérrel találkozott. Kérdi tőle, nem látta-e Szolomdigát. Az egér nem látta. Ment tovább Indiga. Fákon mászkáló mókust pillantott meg. Attól is kérde­zősködött. Nem, a mókus sem látta a testvérét. Lement a folyó­hoz, úszkáló halakat látott. Kérdezi a halakat: nem látlák-e Szolomdigát? A halak nem látták. Ment Indiga tovább. Egy ugrándozó békát kérdezett. De az sem látta. Meglátott egy repdeső füzike-madarat. Kérdezi azt is. A füzike azt feleli, nem látta Szolomdigát, mert ő nagyon alacsonyan repdes. A ma­gasan repülő darut kérdezte hát Indiga. Az azt mondta neki: a sas mindenkinél magasabban repül, tőle kérdezd. Indiga a sastól tudakozódott, vajon nem látta-e a bátyját, Szolomdigát. A sas így válaszolt:

-Messze van a testvéred, nagyon messze van. Megtalálni meg lehet, ha hét félelmet kiállsz, ha hét félelmet legyőzöl. Neked most nyúlszíved van. Majd ha bátor szíved lesz, akkor megtalálod! A sas leejtette egy tollát s így szólt:

-Segítek neked. Amerre a tollam repül, arra felé indulj!

Napnyugat felé szállt a toll, Indiga hát arra felé indult.

Meddig, meddig nem ment, nem tudom. Átkelt három pa­takon. A toll mind csak repül előtte. Indiga csak előre néz, ahogy apja oktatta. Megy-mendegél Indiga, aki elvesztette testvé­rét.

Elért a legény egy folyóhoz. A sastoll átrepült a folyón. In­diga ladikot ácsolt, vízre taszította. Tajtékzott a folyó, bugy­borékolt, forrt, sustorgott. Buzogott a víz, akár az üstben. Szí­néről pára szállt az égnek. A völgyekben köd kúszott szerteszét. Indiga ladikja léket kapott, elsüllyedt. A folyóban megfőttek a halak, hasukkal felfelé fordullak, fehér szemüket Indi­gára meresztették. A legény elborzadt, de mit volt mit lenni, át kellett mennie a folyón, mert ha visszafordul, örökre nyúl­szívű marad. Biztatta magát: „Ez még semmi. Ez még nem félelem, az csak ezután következik. ”

Indiga két fa közé állította íját. Megfeszítette a húrt, és egy ággal kitámasztotta, és nyílvesszőt fektetett rá. Egyik kezével a nyílba kapaszkodott, a másikkal eltörte az ágacskát. Pattant a húr, rúgott az íj, röppent a nyíl. Keresztül a zuborgó folyón. Gomolygott a gőz Indiga körül, égeti a bőrét, de ő csak tűrte… Széles volt a  folyó, össze-vissza égett a legény, amíg repült: „Annyi baj legyen,-gondolta- majd begyógyul.”

A túlsó parton földel ért a nyíl. Indiga talpra állt. Látja, hogy a sastoll már várakozik rá. Alighogy a legény lába földet ért, tovább repült a toll. Indiga utána. Ment, ment... Átug­rott három csermelyt, megmászott három hegyet. Egyercsak a két hegy között egy kerek kőtisztás pillant meg. Keskeny ösvény vezet arra a tisztásra. Az az ösvény csontokból van rakva, koponyák szegélyezik. Félelem szállta meg Indiga szívét. A sastoll azonban csak tovább repül, végig az ösvény felett, a kőtisztás felé. Látja Indiga, hogy a kőtisztáson tigrisek tanyáznak. Nyüzsögnek a tigrisek, mint méh az odúban. Zsákmányt marcangolnak. Tépik, marják egymást, bőgnek, mintha a tanya fölött maga Agdi, az Égzen­gés dörögne.

A sastoll csak egyre száll, át a tigristanyán.

Indigának dobog a szíve. „Felfalnak!” - rémül meg a le­gény.

Gondolta, utoljára elszív még egy pipára valót. Ahogy szikrát pattintana, eszébe jut: a tigris fél a tűztől. Száraz fű- csomócskát tépett, csutakba csavarta s a fejére tette. Szikrát csiholt rá, lángra lobbantotta.

Ég, lobog a csutak Indiga fején, mint a tábortűz. Nekivágott a tigrisek szállásának, Hátrahőköltek a tigri­sek. Elvakította őket a tűz, semmit se látnak. Indigát sem lát­ják. Bőgnek a tigrisek, farkuk a földet veri. Vörös szájukat nagy kerekre tátják. Indiga pedig nosza el mellettük! S azt mondja magában: „Ez még semmi,ez még nem a félelem,  ezután jön a neheze.” így rohant át tigristanyán. Egy tigrist megölt. Véréből jót húzott, vitt magával a húsából s a bőrét is magához vette.

A sastoll pedig már megint Indiga felett lebeg.

Alighogy a tigrisekkel megküzdött, a toll már szállt, vezette tovább. Nem nézi az utat, repül toronyiránt. Három csermelyt átugrott, három hegyet megmászott, három folyón kelt át Indiga.

Az utolsó folyón túl az erdő kezdődött.

Abban az erdőben égig érő fák nőttek. Olyan sűrűn álltak, hogy még a napsugár sem tör át az ágak között. Még a szél sem fúj át az ágak közölt. Állnak a fák, indák szövik-fonják keresztül-kasul őket. Az ágak, mintha csak karok volnának, nyújtózkodnak, megragadják az embert. Az állatot átengedik, az embert nem.

Látja Indiga: az ágakon csontok fehérlenek. Megborzad Indiga, ver a szíve, keze remeg, de biztatja magát: „Még ez sem a félelem, az csak ez után következik”

Magára öltötte a tigris bőrét, a húst szétdarabolta, lándzsájára tűzte. S indult bátran neki az erdőnek. A fák Indigához hajol­nak, érzik a hús szagát. Ág-karjaikkal körül tapogatják. Amint egy ág hozzáér, Indiga mindjárt odavet egy darab húst. A fák elkapják a koncot. Összekapnak a zsákmányon. Csapkodják egymást hosszú ágaikkal, csak úgy repül a szilánk, csak úgy repül a kéreg szerteszéjjel. Indiga meg beljebb, egyre beljebb halad, a sastoll után. Ágakat tördel a fákról, azt mondja magának:  „Tüzet rakok rögvest, amint lehet.”

Száll-repül a sastoll, vezeti a vándort. Hat csermelyen átszö­kött, hat hegyet megmászott, hat folyón átlábolt Indiga.

Egyszer csak egy mocsárhoz érkezett. Száll a sastoll egye­nesen tovább. Hát most már mit tegyen?

Az ágakat sorban a mocsárra dobja. Azokon lépeget tovább-tovább. Merülnek az ágak mind alább és alább, bugyborékol a mocsár. Kék lángok röpködnek-libegnek körülötte. Eljutott a mocsár kellős közepéig. Ott egy púpos kis emberke áll eléje. Egy lába van s egy keze. Megrettent Indiga, szíve hevesen vert, reszketett a keze, foga összekoccant. Megismerte az emberkét, bár sohasem látta. Azt a púpost Bokónak hívják, vezeti a mocsáron a gyanútlant, míg csak el nem nyeli az ingovány.

Megszólal Boko:

- Hová mész, te legény?

- Éppen téged kereslek - feleli Indiga.

- Lám, itt vagyok! Mit akarsz tőlem?

- Azt beszélik az emberek, hogy egyetlen lábad erősebb, mint mások két lába ... Én meg sehogy se akarom elhinni. Hát eljöttem megnézni. Gyere, próbáljuk ki, melyikünk tud nagyobbat ugrani?

- Ugorj te elsőnek - mondja Boko.

Indiga felugrott. A fáknál magasabbra ugrott. Ahogy leesett, lábát szétterpesztette és fennakadt az ágakon. Derékig süllyedt a mocsárba, de az ágak nem engedték elmerülni.

Boko fölnevetett.

- Hát ez is valami? Nézd csak, hogy kell azt csinálni!

Leguggolt egyetlen lábával, fölszökött, s láttátok volna csak, mekkorát ugrott! A felhőkig repült, estében fejjel lefelé fordult és úgy zuhant vissza.

Közben Indiga gyorsan tovább rakta maga előtt az ágakat, sietett, hogy ki­jusson a mocsárból.

Lezuhant Boko, bele az ingoványba. Amíg kikecmergett, s szemét megtörölte, Indiga már kiért a mocsár partjára. Állt a szilárd földön, nem retteg már a féllábú Bokótól.

Azt mondta magában: „Ez még semmi, ezután jön csak a ne­heze.”

Odakiált Boko:

- Hé, fiú! Láttad-e, hogy kell ugrani? Gyere csak ide!

- Nem érek rá, - kiállta vissza Indiga - dolgom van!

A sastoll pedig csak repül, száll tovább. Indiga még meg sem szárogathatta a ruháját, nyakig sárosan lépkedett tovább.

Kilenc csermelyt átugrott, kilenc hegyet megmászott. Lesza­kadt a bocskor a lábáról. Mezítláb ment tovább, lábát felsebezte, de ő csak ment tovább, kilenc tavon kelt át.

A kilencedik tóból óriási kígyó csúszik elő, karikába tekeredik. Kőpikkelyek fénylettek rajta, csörögtek, csendültek a pikkelyei. Lán­got okádik a szája. Alatta égett a föld, a fű. Rálehelt Indigára, le­égette ruháját, leperzselte szemöldökét. Megrettent Indiga. El­sápadt az arca, kalapált szíve, keze-lába reszketett, homlokát verejték verte ki. Nyugtatgatja magát a legény: „Ez még sem­mi, ezután jön csak a neheze.”  Erőt vett magán, s odakiált a kígyónak:

- Hé, ha meg akarsz enni, kóstolj meg belőlem előbb egy falat szalonnát! Talán ez a falat elveri az éhedet!

Felkapott a földről egy követ, levakarta testéről a mocsár iszapját, rámázolta a kőre, s a hüllő torkába vetette.

Fulladozott a kígyó, torkán akadt a kő, nem tudott tüzel fújni Indigára. Szaladt a legény teljes erejéből, míg a kígyó a kővel bajlódott.

A toll meg csak szállt tovább, nem nézte az utat, repült to­ronyiránt.

Kilenc csermelyt álugrott, kilenc hegyet megmászott, kilenc tavon átgázolt, kilenc erdőn áthaladt a legény.

Mezítláb ment, lábát kövek sebzik, vágják. Végül egy sziklaszorosba érkezik.

Ott ijedt csak meg igazán: eleven kövek vették körül. Forgolódtak, utána bámultak, hajladoztak, beszélgettek kő-nyelvükön. A toll meg csak repül to­vább. Indiga meg utána...

Egyszer csak látja, hogy a sziklák közt egy ember áll. De nem közönséges ember ám: feje retekforma, lába görbe, ter­mete meg olyan, hogy csak feltartott fejjel lehel az arcába néz­ni. Indiga még sosem találkozón hozzá hasonlóval, mégis nyomban felismerte: Kakzamu ez, a gonosz hegyi ember. El­sápadt Indiga, szíve hevesen vert, keze-lába reszketni kezdett, égnek állt a haja nagy rémületében. Mégis azt mondja magá­ban: „Ez még semmi, ezután jön csak a neheze.” Meghajolt Kakzamu előtt.

Azt kérdezi tőle a hegyi ember:

- Hát te ugyan mit keresel itt, bogárkám?

„No, most végem” - gondolta Indiga s így válaszolt:

- Ej, szomszéd, azt mondják, igen erős vagy te.

- Igazat mondanak - feleli Kakzamu. - Látod-e ezt a sok sziklát körös-körül? Ember volt mindahány, hanem én kővé változtattam őket. Hadd őrizzék bérceimet, hadd vigyázzák a föld gyomrát. Téged is mindjárt kővé változtatlak!

Megérintette Indiga karját, s hát menten kővé merevedett a legény karja. Nem tudja már mozdítani, nem tudja már fel­emelni. Fekete lelt egészen a keze. Majd meghalt a félelmében! De erőt vett magán s így szólt:

- Ej, ezt még az én nagyapókám is meg tudta tenni! Hál ehhez biz’ nem kell valami nagy erő, az élő húst kővé vál­toztatni. Hadd lám, tudsz-e kőből eleven húst varázsolni! Az én nagyapám ehhez is értett. Csakhogy régen meghalt. Ma már erre senki sem képes.

Elnevette magát Kakzamu, nagy dübörgés támad a hegyek­ben, lába kelt valamennyi sziklának,s felelt Indigának a hegyi ember:

- Nagy az én erőm, nagy az én hatalmam: amit akarok, azt megtehetem!

Megérintette Indiga karját, s az ismét eleven lett. Áradni kezdett benne a forró vér, ismét mozgatni tudta a kezét.

- Ej, ez még mind semmi - kiáltja Indiga. – No, csak ha­jolj ide hozzám, hadd súgjam a füledbe, amit nagyapám tu­dott, de sírba vitte tudományát.

A hegyi ember Indigához hajolt. Hegyezi a fülét. Forgatja a szeméi. Orrlyukai akkorák voltak, hogy egy ember ökle belefért volna.Dohányzacskót húzott elő öve alól Indiga, s mind a dohányt beleszórta Kakzamu orrába.

Kakzamu tüsszögni kezdett. Tüsszögött, tüsszögött. Minden ereje elszállt az orrán keresztül. Jó időbe telik még, míg új erőre kap. Indgiga meg szaladt tovább! Elmenekült Kakzamutól.

Száll, repül a sastoll, megy utána Indiga. Egy csermelyt átugrott, három hegyet megmászott, hat tavat elhagyott, kilenc erdőn áthaladt, csontig sebezte a lábát Indiga.

Megy-megy Indiga, egyszer csak egy kőfal állja útját. Ezt a falat meg nem kerülheti, át sem mászhat rajta, jobbra-balra, messzire vége se látszik, a felhőkig nyúlik. Hanem a sastoll nekilebben a falnak, s hát csak por ma­radt belőle, mintha sohase lett volna.

No, itt aztán igazán félt Indigára, de annyira hogy nincsen szó azt elbeszélni. Ezt a falat erővel le nem dönt­heti! Ezt a falat csellel be nem veheti! Sírva fakadt Indiga, ahogy végignézett magán. Lába csupa seb, keze összeégve. Ruhája rongyokban. Hasa az éhségtől egészen behor­padt. Sok borzalmat állt ki, s bátyját mégsem látta! Kihúzta kését s így szólt:

- Vissza nem megyek - senki soha nem hátrált meg roko­naim közül. Kihasítom nyúlszívemet, letörlöm a szégyent ar­comról ...

A kést mellének szegezte. Abban a pillanatban látja: ajtó támad a kőfalon. De miféle borzalom lehet még mögötte?

Erőt vett magán: „Hogyan félhetnék! Hiszen férfi vagyok/’ S egyszerre csak hallja, hogy mellében férfiszív dobog. Lándzsáját megmarkolta, s ahogy csak bírta, rávert az ajtóra. Kitárult az ajtó. Indiga mindenre elszántan beugrott a résen ... Mit látott?

Azon a helyen állt, ahol a bátyját elvesztette.A kőfal pedig eltűnt. Körös-körül tűzliliom nyílik, a szirmok, mint piros kis lángnyelvek, a madarak énekelnek…Indiga előtt pedig ott állt a bátyja, Szolomdiga. Ott áll a testvére s egy gyö­nyörűséges lány kezét fogja. Hanem ilyen gyönyörűt még so­sem látott Indiga. A leány pillája akár a sás, szeme fénylik, mint a nap. Sárga menyegzői köntös van a lányon. A ruhán sötét csíkok, akár a tigris bundáján.

Szolomdiga így szól:

- Köszönöm neked, testvér! Semmitől sem féltél, értem mindenre kész voltál. Legyőzted értem a félelmedet!

A leányka Indigára mosolyog:

- Én tigris-vérből való vagyok, a tigrisek nemzetségéből származom. Megszerettem a bátyádat, azért ragadtam el. De látom, testvéred nélkül nem tudsz élni. Megkértem a Tigrisek Gazdáját, hadd élhessek a földi emberek között.  Most már veletek fogok élni. Veletek maradok, mert ti bátor emberek vagytok!

Kézen fogták egymást, és elindultak hazafelé.

De örült az anyjuk!

Szolomdiga feleségül vette a szépséges hajadont. Indiga pedig megtanult előretekinteni. Nem mondhatta többé senki nyúlszívűnek.

Komolyságot teljes mértékben mellőző szuperhős teszt.

Ne gondolkodj a válaszokon, válaszd, ami az első megérzésed.  

Kalandra fel! Megoldás a teszt végén, lesni nem ér. :)  

1. A nehéz helyzeteket úgy kezeled, hogy:

A) Elfutsz előlük, vagy szembemész velük, hangulatodtól függ.

B) Kíváncsi vagy rájuk, és megnézed közelebbről.

C) Nehéz helyzet? Lenyomod, mint a rajzszöget.

D) Meghunyászkodsz, elbújsz a sarokban.

E) Többnyire eszel.

2. Kapcsolatod Anyukáddal:

A) Bensőséges, de nem intenzív

B) Szófogadó jókislány vagy.

C) Meg akarsz felelni az elvárásainak.

D) Csak emlékszel rá.

E) Nincs kapcsolatod vele, de vannak barátaid, akiket nagyon szeretsz.

3. Az életfeladatod:

A) El kell tudnod fogadnod, hogy más vagy, mint a többiek.

B) Leszámolni a szülői önkénnyel.

C) Felfedezni, hogy vannak érzéseid, és kimutatni azokat.

D) Bármilyen körülmények között kedvesnek maradni.

E) Békét és nyugalmat teremteni a galaxisban.

4. Ezt gondolod a nagy Ő-ről:

A) Nem érdekel a nagy Ő keresése.

B) Úgy mellesleg belebotlasz az utad során.

C) A közös célok és az érdeklődés összehoz titeket.

D) Számodra a világot jelenti

E) Nagyon tudsz törődni vele, szerinted ezt hívják szeretetnek.

5. Ilyen a humorod:

A) Mindenkit lefagyaszt.

B) Ha hagynak kibontakozni, tudsz vicces is lenni.

C) Szerinted vicces vagy, mások szerint bunkó.

D) Nem tudni a humorod létezéséről.

E) Cuki és gyermeteg. 

5. Mi az erősséged?

A) Nagy hatással vagy az emberekre, nem mindig pozitív értelemben.

B) Tudsz motiválni.

C) Kitartó vagy.

D) Nagy a türelmed. 

E) Nagyon jól tudod törni a fejed.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

A válasz: A jégvarázs főszereplője (Elza)

B válasz: Több méteres a hajad (Aranyhaj) 

C válasz: Az évszázad tolvaja akarsz lenni, aztán lesz 3 lányod. (Gru) 

D válasz: A te lábad passzol a legjobban az aranycipőbe. (Hamupipőke) 

E válasz: Az egyik barátod híresen gyáva, a másiknak meg rajzszöggel van rögzítve a farka. (Micimackó) 

Tegye fel a kezét az, aki nyíltan elmondja a véleményét, még akkor is, ha az más, mint a főnökéé! Aki könnyen tud nemet mondani, vagy éppen kérni. Hogy nem megy? Az együttműködés meg döcög? Akkor elmegyünk csapatot építeni egy kocsmába, vagy egy hétvégére a hegyekbe. Kis magyar valóság. Ugyanitt fesztivál jegy eladó. 
Az egész úgy kezdődött, hogy egy coaching konzultáción ügyfelem mesélte, a cégüknél agilis szervezeti kultúrát akarnak bevezetni, főnöke jár is coach-hoz ezügyben. Telt-múlt az idő, és egyszer azt mondta, hogy a beszélgetéseik már nem olyan jók, mint régen. Úgy érezte már nem önmaguk a megbeszéléseik során, hanem két szerepet játszó kolléga, viszont biztosan nagyon agilisek.

Agilis szervezet agilis szereplők nélkül? Ha szervezeti kultúráról vagy szervezetfejlesztésről van szó, akkor már egy ideje nem lehet kikerülni az agilis szervezeti modelleket. Nagy divat lett ez a címke. Ahogy egy coach ismerősöm fogalmazta, manapság minden agilis, ezzel el lehet szinte mindent adni. Nekem mindig ugyanaz volt a véleményem, amikor valami újat, világmegváltót akarnak bevezetni a cégek, hogy szuper, mindenből lehet tanulni, de ezt tegyük lassan. Számtalan nagyszerű vállalatirányítási és szervezetfejlesztési modell létezik, amit valljuk be, úgy importálunk. Vagyis más szervezeti kultúrában szocializálódott emberekre találták ki, ami nem jelenti azt, hogy alapvetően rossz. Sőt, nagyon sok jó gyakorlat van, ami az amerikai vagy éppen a német vállalati kultúrából jön.  Viszont, mivel máshogy szocializálódtunk, másmilyen emberek vagyunk, nem jobbak vagy rosszabbak, csak mások. Éppen ezért egy kultúraváltást nem lehet csakúgy ráhúzni egy szervezetre, hogy holnaptól agilisek leszünk. Azt viszont lehet ígérni, hogy megteremtjük az alapokat, és arra rá építünk egy másfajta vállalati berendezkedést. Ha megnézem az agilis szervezet alapjait képező értékeket, az elkötelezettség, a koncentráció, nyitottság, tisztelet, bátorság, ezek mind nagyon szép dolgok. Tedd a szívedre a kezed, és kérdezed meg magadtól, a Te munkahelyeden ezek maradéktalan megvannak? Nyíltan kommunikáltok? Mindenki elmondhatja a véleményét anélkül, hogy nekiugranak, vagyis nyíltan vállaljátok a konfliktust? Ettől még képes a csapat közös megoldást hozni? Van bizalom a csapattagok felé? Van felelősségre vonás is? Fontosnak tartjátok a célokat és az eredményeket? Ha nem, akkor először ezeket teremtsük meg, és ne holnapra. Az emberek nem fognak máshogy gondolkodni, megváltozni parancsra egy csettintésre. Ez pont amennyire egyszerűnek tűnik, pont annyira nehéz. Ha vállalati kultúrát akarunk fejleszteni vagy megteremteni, először nézzük meg hol állunk, honnan kell indulni, különben az egész csak egy színes lufi, ami nagyon könnyen kipukkadhat.

Mit számít a lelkünk és az érzelemvilágunk állapota egy olyan korban, amikor a külső megjelenés az első?  Hol van az ember, amikor a virtuális énje boldogan mosolyog bele a közösségi médiába?

Amikor valaki belekerül egy traumatikus állapotba, hasonlatos ahhoz a mesebeli királynőhöz, aki madárnak képzelte magát, miután elvesztette egy szem fiacskáját. A mese szépen szemlélteti miként veszítette el a királynő a környezetével a kapcsolatot, és azt a folyamatot is, hogyan hozza vissza egy mester a valóságba, apró pici lépésekkel. Ahogy a mese is bemutatja, az, aki átél egy traumát, az nem önmaga, nincs kapcsolata sem önmagával sem a külvilággal, logikus eszközökkel, észérvekkel éppen ezért bombázni felesleges.

Coach-hoz általában nem azok fordulnak, akik egy mély trauma feldolgozásában kérnek segítséget. Sokkal inkább egy elakadás, sorozatos rossznak ítélt döntések vagy éppen döntésképtelenség miatt. Azért használtam az általában kifejezést, mert sok esetben az illető sem tudja, hogy az elakadása, vagy a rossz megoldásai egy mélyebb, jól elrejtett, fel nem dolgozott esemény következményei.

Mondok egy példát. Adott egy fiatal nő, akinek nem működik jól a házassága. Adott lenne egy új kapcsolat is, de képtelen továbblépni, viszont az új kapcsolatot sem akarja elengedni. Ahogy tovább beszélgettünk, kiderül, hogy nagyon fiatalon elveszítette az édesapját, és ha arra gondol, hogy elveszítené az új férfit az életéből csak sír, és ugyanazt a fájdalmat éli át, mint, amit az apukája elvesztésekor.   

De előfordul az is, hogy egyfajta megoldási mechanizmussal dolgozunk, értsd ugyanúgy reagálunk bizonyos szituációkban. Szeretnénk ezen változtatni, például jobban kiállni magunkért, de nem értjük miért nem megy. Annak, akinek már gyerekként is azt mondogatták, hogy ezzel nem kell foglalkoznod, vagy okos enged, szamár szenved, annak nagyon nehéz felnőttként érdekérvényesítő módon viselkedni. Mesélte egy ügyfelem, hogy gyerekként haragot érzett a szülei iránt, amikor azok nem álltak ki egy szituációban a saját igazukért, hanem ráhagyták a másik félre. Amikor eljött hozzám dühös volt magára, amiért képtelen kiállni magáért, majd kiderült, hogy igazából nem is magára haragudott.

Feldmár Andrástól olvastam egyszer a hagyma elméletét, mely szerint, ha ér egyfajta negatív élmény, az a hagyma legbelső része. Az idők folyamán erre ugyan rárakódnak a héjak, amik elfedik, de ettől ez még ott van. De ha valamiféle hasonló helyzetbe kerülsz, az felkavar. Mivel a hagyma belsejét, már nagyszerűen elrejtetted, nem is tudod, hogy egy adott helyzet miért zaklat fel. Aztán egy idő után lesz egy spájzod tele hagymával.  

Mindenki cipel valamilyen batyut, csak az esetek nagy részében ragaszkodik is a tartalmához, szorítja erősen, mert az az övé. Érzi, hogy kellene tenni valamit, de beletörődik, hogy ez is én vagyok, hagyjuk is így, és így gyűlnek a hagymák a polcon. Közben el-elfogadsz világmegváltó tanácsokat, hallom, hogy már mindenki coacholja a másikat, valahogy mégsem jött el a világbéke, és Te sem érzed magad jobban tőlük.

Hagyományosan, ha a főnök – beosztott viszonyról esik szó, akkor általában a beosztott szemszögéből látjuk a szituációt.

Állandóan hallani, hogy a vezető mennyire autokrata, vagy éppen mennyire megengedő, probléma, ha férfi, vagy ha nő. Nem tetszik, ha idős, vagy ha túl fiatal, gond, ha iskolázatlan, de az is, ha túl okos. Ha minden stimmel, akkor meg vagy hangulatember, vagy csak rosszul ébredt.  

Ritkábban látjuk azonban a másik oldalt, amikor egy vezetőnek van problémája egy dolgozóval, és nem tud vele az ötről a hatra jutni. Egy vezető nem beszél a beosztottakról, a felmerülő problémákról, és azok megoldásáról nyilvánosan. Kivel is beszélhetné meg? Ha jól működik a HR, akkor velük, de egyébként a vezetők magányosak.  

Ilyenkor jön jól egy coach, hogy ezekben a szituációkban megoldást találjanak együtt, hogy legyen valaki, akivel beszélni tud.

Az elmúlt időszakban két vezetővel is dolgoztam, akiknek nagyon hasonló volt a problémája, mégpedig az egyik alkalmazottjuk, pontosabban a dolgozónak a vezető felé tanúsított viselkedése és a munkához való hozzáállása. Szépen hozták az összes sztereotípiát, mert az egyik esetben egy nő volt a főnöke egy fiatal Z generációs srácnak, a másikban pedig egy fiatal vezető és egy idős szenior mérnők között alakult ki konfliktus, akik mindketten férfiak.

• Megkértem, hogy csinálja meg azt a munkát, és közölte, hogy nem. – mesélte női ügyfelem. – Majd, amikor szóvá tettem ezt a fajta viselkedést, akkor kicsi boci szemeivel rám nézett, és megállapította, hogy ellene most összeesküvés folyik.

Hogy mit csinált ebben a szituációban a vezető? Azon túl, hogy rettenetesen dühös lett, szépen mosolyogva, észrevétlenül beleállt a játszmába, és szinte elnézést kért.

Mi történt itt? Először tegyünk egy kis kitérőt.

Eric Berne már nagyon régen leírta a tranzakcióanalízis elméletét, ami bár rettentően bonyolult dolgot sugall, egy teljesen hétköznapi dolgot ábrázol. A konfliktusainkban általában háromféle szerepet ölthetünk magunkra. Vagy szülőként vagyunk jelen, vagy gyerekként, vagy felnőttként. Lehet tovább árnyalni, hogy egy szülő gondoskodó vagy szigorú, vagy egy gyerek éppen lázad vagy megalázkodik, viszont a felnőtt, ahogy a neve is sugallja egy érett, tényeken alapuló döntéshozó, aki sosem áll bele a játszmába. Általában egy szülő-gyerek konfliktus párról beszélünk, és szépen kirajzolódik, hogy egy szigorú szülővel szemben egy megalázkodó vagy éppen egy lázadó gyerek áll, de mindig egy felnőtt szerep az, ami feloldja a konfliktust. Ezen játszmák, ha berögzülnek hosszú-hosszú ideig fennállhatnak. Nagyon egyszerűen és lecsupaszítva erről szól a tranzakcióanalízis, de nem szeretném elbagatellizálni sem, mert Eric Berne több könyvet írt e témában. Mit tehetett volna ügyfelem? Mit tesz ilyenkor egy érzelemmentes „felnőtt” szereplő? Az elmélet szerint valami olyasmit, hogy ellened semmiféle összeesküvés nem zajlik, egyszerűen figyelmeztettelek, hogy nem végezted el a feladatot, és ez a fajta hozzáállás nem elfogadott ennél a cégnél.

A fenti eset után a dolgozó az alázatos kisgyerek szerepből átment a lázadó-manipulatív szerepbe, ügyfelem pedig a benne felgyülemlett összes dühét beletolta egy szigorú szülőbe. Gondolhatjátok, hogy se vége se hossza nem volt a konfliktusoknak.  

A sztori vége egyébként az lett, hogy amint megtanulta ügyfelem érzelemmentesen kezelni a helyzetet, ez feloldódott.

Ha már sztereotípiák, a nők azt szokták mondani, hogy nem az fáj, amit mondasz, hanem, ahogy mondod. Ezt a férfiak is érzik, még ha így nem is fogalmazzák meg. Az ügyfelem mondta, hogy szinte ugyanazokat a szavakat használta a legutolsó beszélgetéskor, ami után változott a helyzet. Viszont Ő más volt, határozott, és érzelemmentes, nagyon jól érezte magát a beszélgetés után, és nem érezte bántónak sem a mondandóját. Ezt azért fontos megjegyezni, mert mindkét vezetőben mélyen munkálkodott a félelem, hogy megsérti az alkalmazottat. Mire megértették, hogy éppen egy játszma kellős közepén vannak, és a tényekkel való szembesítés nélkül ez csak eszkalálódik, akkor döntöttek a változtatás mellett.

Van egy kedvenc filmem, a Férjhez mész, mert azt mondtam, amelyben Diane Keaton megtestesíti az igazi helikopter szülőt, aki állandóan ott köröz a gyereke feje felett, kérés nélkül „segít” és ellentmondást nem tűrően ráerőlteti az akaratát a lányaira. Mi, akik a nyolcvanas években voltunk gyerekek elég sokszor hallottuk a film címében szereplő indoklást (mert azt mondtam), és érdekes módon a fejünkben sem nagyon fordult meg ellentmondani neki. Azonban az idők változnak, és a poroszos módszerek kezdenek elavultak lenni. Tudom, hogy most sokan fogják a fejüket, és hibáztatják a mai szülőket, akik gyermekisteneket nevelnek, mert túl megengedőek és elnézőek. Igen, abban is van valami, hogy félünk a gyerekeknek nemet mondani, de most másról szeretnék írni. És igen, tudom, hogy néha szükség van arra is, hogy nem, eddig, és nem tovább, mert én a felnőtt azt mondtam, de számos eset van, amikor lehet máshogy. Sőt kell máshogy. Miért? Mert, ahogy elnézem magunkat több nemzedék nőtt fel úgy, hogy fogalma sincs hogyan kell normálisan kérni, érvelni, érvényesíteni normális keretek között az akaratát. Éppen ezért talán elindulhatnánk azon az úton a gyereknevelésben, ami erre tanítja a gyerekeket.

Megvan az a mondat a gyerekedtől, hogy „Vizet!”? Mit szoktál csinálni? Ugrasz, és a Te kicsi drágádnak már viszed is a pohár vizet? Vagy elmondod neki, hogy okosan úgy kérünk, hogy kérek szépen egy pohár vizet, és ha így tesz, egész biztosan meg is kapja. De vannak még ilyen bizarr mondatok a témában, amit gyerekektől hallhatunk, mint például, „Szomjas vagyok.”, „Valaki adna inni?”, „Úgy innék valamit”. És Te már ugrasz is, mert gondolatolvasó vagy. Az a gond ezekkel, hogy bár nem sértő, nem bántó, a gyerek mégse a valós kérését fejezi ki velük. Találkoztatok már emberekkel, akik beszélnek, de fogalmad sincs róla, hogy mit akarnak mondani? Anyukájuk biztos nem tanította meg, hogyan kell tisztán kommunikálni. Ide tartozik a kérem és a köszönöm szavak használata.

Azt is biztosan hallottad, olvastad már, hogy a gyerekek mintákat követnek. Az sem meglepetés, hogy a szülei mintáját. Pontosan ezért nem meglepő, ha Te ki tudod fejezni a kéréseidet, és a vágyaidat, ezekért tudsz köszönetet mondani, egészen biztos, hogy a gyereked is tudni fogja ezeket. Pont ezért figyeld meg, hogy Te hogyan kommunikálsz. Ha szükséges, változtass.

Erősítsd meg a gyereket abban, ha valamit jól csinált. A lányaimnak pici koruktól kezdve igyekeztem visszajelzéseket adni. Például, ha köszöntek, vagy pápáztak valakinek, megdicsértem őket, azóta is jó köszönők. Ha pedig kértem tőlük valamit, és megcsinálták, akkor megköszöntem nekik. A kisebbik lányomat egyszer sem kellett figyelmeztetnem, hogy bármit is köszönjön meg, automatikusan működött nála.

Kérdezd meg a véleményét, Ő hogyan gondolja, hogyan csinálná. A gyerekek nagyon kreatívak, ha látják, hogy tényleg adnak a véleményükre, szárnyalnak, ezáltal nő az önbizalmuk. Mindemellett hallgasd meg, ha Ő fog bele valamibe, és mesél. Így érzi, hogy figyelnek rá, megnyílik, mesél, tudod segíteni, az esetleges konfliktusaiban.

Persze alap, hogy a gyereknek is megvan már a saját személyiségük. Ne várj el tőle olyat, amire képtelen ebből fakadóan. De azt láthatod már, hogy mi az, amit fejleszteni érdemes nála. Vagyis, egy csendes, visszahúzódó gyerektől ne várd el, hogy szónok, vagy csapat vezér legyen. De érdemes ezt a területet fejleszteni, persze, csak addig a mértékig, hogy ez a jellemvonás ne akadályozza a jövőben.

Két tábor van, aki megoszt, és aki követ. Melyik vagy? 

Mivel én is szoktam enni, utazni, sportolni, szórakozni járni, sőt még cuki gyerekeim is vannak, adódik a kérdés, mindezt tudassam a nagyérdeművel, kérjek a nagy egészből én is figyelmet, gyűjtsek lájkokat vagy boldog vagyok anélkül is, hogy ezt mások tudomására hozom?

De ha mindenki csinálja? Akkor kell/ene nekem is? Még azt hiszik, hogy totál unalmas az életem, sőt én magam is két lábon járó unalom vagyok. Ha meg nem posztolok, de görgetem az idővonalam, és látom, hogy másoknak milyen tökéletes (-nek látszó) élete van, akkor irigykedjek rájuk és dühöngjek legbelül, mert ennek ellenére sem vagyok hajlandó megosztani az életem a majdnem nagyvilággal és Mark Zuckerberggel.

Egyáltalán kellene nekem foglalkozni más ember életével vagy azzal, hogy ők mit gondolnak az enyémről? Irigy vagyok, ha zavar mások sikere? De mikor zavar?

Ha az én életem rendben van, akkor kell irigykednem másokra? Ha az én életem rendben, akkor érdekel, hogy mit gondolnak róla? Képes vagyok elismerni mások eredményeit is?

Vagy csak azt látom/érzem, hogy én mennyit beleteszek, de a siker mást ér el, és neki sokkal könnyebb?

Ez az egész posztolás őrület a valóságot mutatja egyáltalán? Vagy pontosan olyat mutat Neked, amivel betalál, és ezért zavar?

Mesélek egy sztorit erről. Van egy ismerősöm a facebook-on (Na jó persze ilyen több van, de most egy konkrét személyre gondolok, szerintem ismerjük a típust.), aki naponta legálabb 3 posztot kitesz, arról, ahogy eszik, süt-főz, látom merre utazgat, és persze azt, hogy mennyit sportol. Mennyire irigylésre méltó tartalmas élet, ugye erre gondolsz ilyenkor mindig Te is? Már-már azt hittem, látva, hogy mennyit fut, és milyen versenyeken indul, hogy ultra futó, de minimum maratoni. Láttam azt is, hogy edz, és természetesen kiposztolta az összes verseny eredményt és adatot is. Itt kicsit elgondolkodtam, magamba szálltam, és röhögtem egyet magamon. És nem azért, amiért most gondolod. Én is szoktam futni, soha nem posztolom, hobby futóként nem tartom nagy teljesítménynek. Aztán láttam ennek az ismerősömnek a verseny eredményeit, aki egy másodperccel nem fut se gyorsabban se többet nálam, csak Ő máshogy éli meg ezt, mint én. Félreértés ne essék, éppen nem lefikázom a másik ember eredményét. Pont nem. Megint arra gondoltam, hogy milyen kishitű vagyok, rémesen rossz marketinggel. Talán elfelejthetnénk már máshoz mérni magunkat, más eredményein, vagy kudarcain csámcsogni, és azt nézni, hogy nekünk magunkhoz képest mi számat sikernek. Hinni akarok abban, hogy aki tenni akar, küzd, bárhogyan (90%-ban, vagy csak félig, de neki úgy is jó), és eléri, ha Ő annak éli meg, az igenis siker. És merjünk már büszkének lenni magunkra, ha sikert könyveltünk el. Posztolással vagy anélkül, ahogy nekünk jó.

Talán egy tökéletes világban, még gratulálni is tudnánk másoknak, vagy örülnénk velük, nem csak irigyen odavetnénk valami lehúzó kommentet.

Ezt az írást most találtam a régi dokumentumok rendezgetése közben, több, mint egy éve írtam. Így, ma már kívülről nézve, látom csak igazán, hogy mennyire lelkileg és fizikailag bezárva, monoton üzemmódban élnek az anyukák. Szeretném leszögezni az elején, hogy imádom a gyerekeimet, bármit megtennék értük, és, az, hogy kimondom, nem könnyű az anyalét, ezen nem változtat.

Megint egy új nap. Megint egy olyan reggel, amikor nincs kedvem kimászni az ágyból, és végigcsinálni egy újabb napot, ami már lassan 3 éve napról napra ugyanúgy zajlik. Felkelni, gyerekeket etetni, szoptatni, rendet, rosszabb esetben ebédet csinálni, gyerekekkel levegőzni menni, bevásárolni, ebédet adni, szoptatni, gyerekeket altatni, uzsonnát adni, gyerekeket levegőzni és játszóterezni vinni, vacsorát adni, fáradtan azt mondani, hogy holnap rendet teszek a konyhában, gyerekeket lefektetni. Nem agyvérzést kapni, amikor hosszas mesemondás és éneklés után egyik sem alszik el, még az ágyból fekve is válaszolgatni, majd kidőlni.

Reggel 8 óra. Igazából keltenem kellene a nagyobbik lányom, hogy a napi rutinja ne dőljön szét, és bírjak vele délután is, ergo, fáradjon el délelőtt, és aludjon délután, ellenkező esetben ugyanis nem lehet vele bírni este, mert annyira fáradt.

Még pár perc talán jár nekem, addig elindítok egy mosást, vagy a mosogatógépet, mindegy csak haladjunk előre a napi teendőkben, és így az én napom sem csordul túl. Mióta két gyerekem van, olyan mintha csak mennék ez életem és a dolgok után, és nem én tartom a kezemben a gyeplőt. Előre tervezni két kicsi gyerekkel viccesnek is hangzik. Mechanikusan teszem a dolgom, és sosincs időm semmire. Ha statisztikát készítenének az általam használt szavakból, ami mióta itthon vagyok egyébként is a felére csökkent választékosságában, a nyertesek biztosan azok lennének, hogy csak egy pillanat, várj egy kicsit, mindjárt jövök, siess már, szánalmas, de ezeket használom felváltva. Mindezek után természetesen ideges leszek, amikor a nagyobbik lányom a fejemhez vágja, hogy mindjárt.

Feladatokat adok magamnak, hogy érezzem, fontos a munkám valahol, és azért kell rendnek lenni, hogy elmondhassam a nap végén, csináltam valamit, aminek van eredménye. Ez az én motivációm, és alap elvárás, hogy a háztartás menjen valahogy. Kinek az elvárása? Fogalmam sincs. Persze most el lehet mondani, hogy a gyereknevelés a legnemesebb feladat, és annak az eredménye a legfontosabb, és egyszer majd minden a helyére kerül.

Hálásnak kellene lennem, mindazért amim van. Nem kellene panaszkodnom, mert még magamra is jut egy kis idő, és ha szükséges, van segítségem. Mégis már egy ideje úgy ébredek fel reggelente, hogy nem váltom már meg a világot, nincs bennem semmi, de semmi lelkesedés.

És akkor még nem esett szó az állandóan mardosó bűntudataimról, egyrészről, hogy nem vagyok annyira boldog, mint a rózsaszín felhőcskéken ugráló társaim a könyvekben, másrészről egyáltalán jól csinálom-e a dolgom, megadok-e mindent a lányaimnak. És aggódok, szinte mindenen, olyan természetes ez az érzés már, mint a levegővétel. Észre sem veszem. 

Akárhogy is, holnap egy új nap lesz, a gyerekek a legelnézőbbek, és náluk tényleg minden nap egy új lehetőség. Én meg kezdem az egész történetet elölről.

Mindig is foglalkoztatott, hogy mi motiválja az embereket, mi alapján hoznak döntéseket, miért viselkednek úgy, ahogy. Szeretem keresni az okokat, lebontani a hagyma héját, vagy, mint a régészek, azt keresni, hogy vajon mi történhetett a múltban.  

Több, mint egy hónapja írtam egy cikket, ami az Index címlapjára került. Arról szólt, hogy nem szeretnék a magyar oktatásba visszatérni tanárként. Meg is indokoltam, és írtam arról is, hogy szerintem hogyan lehetne változtatni a rendszeren. Egy nap után le akartam venni a posztot, mert a férjem szerint túl személyes, és félreérthető, ekkor azonban már kikerült az index címlapjára.

Lehet, hogy én egy megkésett Y generációs vagyok, de még csak most találkoztam először a trollokkal. Elmondom milyen hozzászólások érkeztek a poszthoz. Amiből a legkevesebb volt az az, aki értelmesen építő célzattal hozzászólt. Volt, aki engem döngölt a földbe, mert a magyar oktatás igenis rendben van, aztán volt Orbán és Gyurcsány köcsögözés, volt szexuális zaklatás, és egy idő után a posztom csak egy platformja volt azoknak, akik próbálják jól kiadni magukból a feszültséget. Nem hittem el, de van olyan ember, aki több felhasználó néven van jelen, és amikor az egyiket letiltottam, akkor megjelent más néven, és annak örült, hogy tovább pocskondiázhat. 24 óra után le kellett tiltanom a kommentelést, mert nem bírtam moderálni. Számomra felfoghatatlan „élmény” volt, hogy emberek azzal töltik a drága idejüket, hogy veszekednek, földbe döngölik egymást, vagy nem is tudom mi a megfelelő kifejezés arra, amit művelnek. Napokig azon gondolkoztam, hogy ezt mi váltja ki, hol van a gyökere annak, hogy emberek a neten kötnek ki, és nem találnak annál értelmesebb elfoglaltságot, mint kontroll nélkül gázolnak másokba. Eredménytelenül. Persze jogos a kérdés, miért agyalok én ezen?

Szeptember közepén voltam a Szigligeti félmaratonon kísérőként a két lányommal. Nem volt egyszerű két kicsi gyerekkel a tömegben, mégis hihetetlen érzés volt, mert az emberek segítettek, ha éppen felborult az üres babakocsink, vagy elfutott valamelyik lányom. Olyan volt a tömeg, mint egy nagy család, egy közösség, aminek jó érzés volt a tagja lenni. Nyoma sem volt tolakodásnak, nyomulásnak, egymás leordításának. Akkor ott bevillant valami. Egy, már közhelynek számító kijelentés, mely szerint az ember társas lény, és szeret, sőt akar tartozni valahova, valakihez. Naivitás részemről azt gondolni, hogy ez az élmény képes annyi pozitívumot adni az embereknek, hogy varázsütésre kedvesek lesznek?

Sajnos már kutatások igazolják, hogy korunk népbetegsége lett a magány. Olyannyira, hogy Nagy-Britanniában már magányügyi miniszter dolgozik ezen állapot enyhítéséért. Nálunk sem jobb a helyzet, a 15 éven felüli lakosság csaknem fele szingli, és cseppet sem olyan kecsegtető életet élnek, mint a Szex és New York főszereplői. Talán, ha nálunk nem a nagycsaládot, és a harmadik gyerek megszületését nyomatná ezerrel az állam, hanem, hogy a magányos emberek párt találjanak, kettő vagy akár több legyet lehetne ütni egy csapásra. Hoppá, nagyon elkanyarodtam.

De lássuk mitől frusztrálódik még a magyar a szomszéd szép zöld gyepén kívül? Volt néhány coachingom és barátnős beszélgetésem a témában, és nem olyan meglepő dologra gondolunk együtt. Ott van például a céltalanság. Coachként tapasztalom, hogy mennyire nehéz az embereknek már a célok kitűzése, nemhogy azok elérése, aztán a végén nem tudatosan élnek, csak lógnak a levegőben, vagy a facebookon. Pedig éppen az értelmes célok, és az azokért való munka sarkall összpontosításra, önmagadra figyelésre, és nem mások hibáztatására. Szintén kutatások igazolják. Ha már említettem az elején a futást, pontosan erre nevel az is. Olyan hihetetlen mellékhatásai vannak, hogy elhiszed képes vagy küzdeni, és legyőzni az akadályokat.

Ez az írás természetesen nem azt akarja mondani, hogy minden magányos, céltalan ember a számítógép képernyője előtt ül naphosszat, és fikázza az embertársait. Nem is arról szól, hogy minden troll magányos és céltalan. Egyszerűen csak elmélkedik, keres valami magyarázatot, és ellenszert.

Végszónak csak annyi, hogy az idő elmúlik, velünk együtt. Ez lehet jó és persze rossz hír is. A Te választásod, hogy mivel töltöd meg. Jól vagy rosszul érzed magad, közösség része leszel, teszel a céljaidért vagy teszel rájuk, és másokat hibáztatsz folyton.