Amikor a pályaválasztás előtt álltam hirtelen kitaláltam, hogy mégsem közgazdász szeretnék lenni, hanem történelem tanár. Vonzott, hogy milyen izgalmas lehet kiállni a diákok elé, felkelteni az érdeklődésüket, terelgetni őket. Mondanom sem kell apukám kiakadt a döntésemen, még hogy az Ő lánya tanár lesz, ennél többre is vihetnéd, szajkózta. Ekkor találkoztam először a tanárokat övező hatalmas megbecsüléssel. Így nem lettem tanár még egy-két évig, csak mire 30 lettem. Imádtam tanítani, szerettem a gyerekeket is, jól kijöttünk, azt mondják szigorú voltam, de következetes. Azt éreztem, hogy része vagyok valami nagy egésznek, hogy valami hasznosat teszek a világért. Csak hát igaza volt Apukámnak, társadalmi szinten lenézett a tanári pálya, és nevetségesen alul fizetett. Kénytelen voltam elhagyni.

Miután megszületettek a lányaim, úgy döntöttem, hogy újra megpróbálkozom a tanítással. Csak én nem kellettem, mert vagy pont olyan szakirányos diplomám nem volt (soha egy állásinterjún nem került szóba a diplomáim szakiránya), vagy éppen nem adózást tanítottam korábban, hanem statisztikát, vagy mert nekem is voltak igényeim, mint egy normális állásinterjún. Volt, aki be se hívott, csak közölte, hogy nem vagyok alkalmas egy közgazdász tanári állásra (van közgazdász tanári diplomám). Azt hittem tanár hiány van.

Nemrég olvastam egy iskolaigazgatóról, aki azzal kampányolt, ha betérne egy matektanári papírral bíró egyén az iskolájába, aki meg tudja mondani a nevét, akkor azt egyből felvenné, és hadrendbe állítaná. Igen, a megfelelő papír, az nagyon fontos. Végülis valamit kell prezentálni annak, aki kiáll a katedrára. Jelen helyzetben a magyartanárnak, aki évekig tanította a matekot biztosan van matematika szakirányos diplomája. Az van, hogy a megfelelő szakmaiság az egyetlen, amit elvárnak egy tanártól, a papírját. De miért is lenne másként? Maga a tanárképzés sem készít fel másra. Se a bemenetnél, se a kimenetnél nincs egy szűrő, ami azt vizsgálja, hogy egy hallgató, alkalmas-e tanárnak, érted emberileg. Arra, hogy gyerekekkel fog dolgozni, hogy együttérző-e, hogy következetesen kér számon, hogy milyen módszerrel oktat, hogy felkészít-e a munka világára, tud-e csapatmunkára nevelni, hogy tud-e egyáltalán megfelelően kommunikálni. Mindez nem elvárás, és nem is értékelik. Amikor tanári állásinterjún voltam, ott is csak arról volt szó, hogy mit tudnék tanítani, a hogyanra nem volt kíváncsi senki. Nyílván én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolkodik a tanár szakmáról, hogy egy tanár elsődleges munkaeszköze a személyisége, a szakmaiság ezután jön. Biztos vagyok abban, hogy egy gyerek, még ha idősebb is, ha elfogad egy tanárt, akkor tudni fogja azt is, amit tanított. És le kell, hogy írjam, mert ma ez fontos, én is és a diákjaim is hoztuk az eredményeket, nem azt mondom, hogy elég, ha egy tanár „cuki”, de buta.

Szóval én nem értem, hogy miért ragaszkodunk ennyire, a megfelelő végzettséget igazoló papírhoz, amikor a matekot, meg a kémiát tudja egy mérnök is, más úgysem számít egy tanárnál se?

Amikor általános iskolás voltam, nem talált némettanárt az igazgató, így felvett egy gépészmérnök hölgyet, aki nagyon jól beszélt németül, mellesleg, mivel kreatív volt, Ő tartotta nekünk a rajzot, és a technikát is. Mondanom sem kell, hogy a melléknév ragozást azóta is tudom álmomból felébresztve is, de Ő tanított meg horgolni, gyöngyöt főzni, zoknit stoppolni. Nem volt pedagógus, és mégis megugrotta a feladatot. Ma meg inkább tanít egy magyartanár matekot, vagy egy alkoholista fizikát.

Most arról az apró, pici tényről feledkezzünk el, hogy egy mérnök nyilván nem fog tanár bérért dolgozni. Lehet viszont, hogy rugalmasabbá tennék a rendszert, ha megnéznénk az embert is, nem csak a diplomáját. Mint ahogy a közszférán kívül teszik a vállalatok.

Szerintem végtelenül megalázó az, hogy rajtad követelnek mindenféle megfelelőséget igazoló papírt a tudásodról, az erkölcsödről, mintha kegyet gyakorolnának, hogy adnak Neked munkát, majd kapsz érte valami nevetséges bért, össztársadalmi megvetést, és nem létező életpályát.

Sokszor elgondolkodom rajta, hogy a tanár-pedagógus társadalom, miért nem áll már fel, és mondja azt, hogy nem. Tényleg miért is? Én leléptem.

Csíkszentmihályi óta tudjuk, hogy flowba kerülve dolgozni az igazi élmény, ahol a tevékenység egyfajta játék, ami kikapcsol, feltölt. Viszont, ha megkérdeznénk a munkába járó embereket, nem hinném, hogy sokan így jellemeznék a munkahelyükön eltöltött időt. Akkor hogy is van?

Sokáig a munka egyedül megélhetési forrást jelentett, köze nem volt az önmegvalósításhoz, meg a flowhoz. Persze tegyük a szívünkre a kezünket, nem fenékig tejfel egy normális állás megszerzése sem, én meg itt önmegvalósításról beszélek, egy olyan országban, ahol még máig tartja magát az a mondás, hogy jó munka, és szép öregasszony nincs.

De talán látszódik némi elmozdulás e téren. Itt az Y és a Z generáció, akiknek már igenis fontos, hogy hol dolgoznak, hogy mit kapnak érte kompenzációként, érdekli őket a pénz, de nem ez az egyetlen motivációs eszköz, hanem azok a lehetőségek, amiket a vállalat kínál, úgymint tanulás, utazás, társadalmi felelősségvállalás, rekreációs programok. Számos negyvenes tanulhatna tőlük, mennyivel bátrabban állnak ki önmagukért, és követelik meg azt, ami jár nekik.

Megfordult már nálam mindkét véglet. Volt, aki presztízskérdésnek tekintette, hogy kap-e magasabb fizetést, és abban segítettem neki, hogy ehhez hogyan juthat hozzá, és hogyan kommunikálja le a főnökével. Neki a pénz egyfajta elismerés, amiért elégedettek a munkájával, amit egyébként maximális fokozaton pörget.

Aztán volt, aki azt mondta, hogy váltania kell, mert nem bírja tovább a jelenlegi munkahelyét, és nincs az a pénz, ami miatt folytatná. Szerinte a pénz egyáltalán nem fontos, ha nyugalomban és megfelelő körülmények között tud dolgozni.

Van itt feladat a jövőben e téren sokaknak. A munkáltatóknak, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak, hogy olyan vezetőket neveljenek ki, akik mellett az alkalmazottak elegendő támogatást kapnak, az iskoláknak, hogy a szakmai alapok mellett csapatmunkára, és egyben az önálló munkavégzésre is felkészítsenek, és a családi háttérnek is.

Szülőként ott van a legfontosabb felelősségünk, hogy a gyerekeinket abba az irányba terelgessük, amerre az az attitűd van, hogy a munka lehet a kiteljesedés eszköze, hogy összhangban lehet a tehetséggel és az egyén erősségeivel, nem csak pénzkereseti lehetőség. Ehhez persze az is kell, hogy az elejétől fogva arra neveljük őket, ha minden tőlük telhetőt megtesznek, és folyamatosan dolgoznak a kitűzött céljaikért, akkor előbb vagy utóbb el fogják érni azt. És ki tudja? Talán egyszer eljutunk abba az idilli állapotba, amikor már csak mellékes lesz, hogy pénz is jár, azért a tevékenységért, ami kitölti a napjainkat. 

Harmadik találkozásunk szintén in medias res indul. Nagyon büszke vagyok Dórira, mert saját bevallása szerint annyit csökkent a stressz szintje, hogy éjszakánként alszik, és egyáltalán nem riad fel, és agyal a világ összes gondján. Azért is érdekes számomra ez a coaching folyamat, mert általában ha elindul egy ülés sorozat, az szokott kiderülni, hogy a stressz oka, bár látszatra, valami munkahelyi dolog, a háttérben magánéletbeli probléma áll. Itt nem ez történt.

Te jutottál eszembe két alkalommal is. Az egyik akkor történt, amikor elmentünk a kollégákkal sörözni, és képzeld, van egy kolléga, akivel nekem is voltak gondjaim, és akkor és ott kiderült, hogy bizony más is küzd vele. Egy kicsit kidumáltuk őt. De ez milyen már, hogy a háta mögött beszéljük ki? Miért nem mondjuk a szemébe? Szerinted ez normális?

Ha, cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy semmi sem kovácsol jobban össze egy csapatot, mint valakinek a kidumálása, ez sajnos majdnem tipikus, de a kérdés az, hogy rád hogyan hatott?

Nem tetszett, el is mondtam.

Bravó, mármint, hogy valami nem tetszik, és ezt kijelentetted, szerintem ez nagy dolog. És mi volt a másik?

Képzeld lesz teljesítményértékelés a cégnél. Nagyon várom. Van bennem viszont egy kis hiányérzet, mert csak a mi osztályunkon, a másik részlegen nem. Ez milyen már?

Lehetséges, hogy a másik részleg vezetőjének fogalma sincs arról, hogyan kell egy ilyet csinálni. A beszélgetéseink alkalmával többször is volt az a gondolatom, hogy nálatok, ilyen tipikus start up jellegből adódó szituációk vannak. Van egy szuper szakember, aki kitalál valami nagyszerű ötletet, amiből pénz lehet csinálni, van rá kereslet, céget alapít, a cég hirtelen nőni kezd, mind bevétel, mind munkaerő terén. Aztán ott áll Ő, mint szaki, hogy már rég nem a szakmai munkával kell foglalkozni, hanem a cégvezetéssel, emberekkel, elég soft elemekkel, ami nem az Ő asztala. Nagyon kevés tulajdonos lép ekkor hátra egyet, átadva egy felelős vezetőnek a helyet, Ő pedig élvezi a profitot, vagy éppen megmarad a szakmai résznél, mondjuk a fejlesztésnél.

Te mit gondolsz hogyan kellene készülnöm a teljesítményértékelés beszélgetésre?

Hiszen erről beszéltünk a múltkor, hogy mit mondanál el a főnöködnek. Azt mindenképpen, hogy mennyire örülsz ennek, és már mióta készülsz rá, adj Te is visszajelzést. Szerintem legfontosabb egy teljesítményértékelésnél, és nagyon kevesen élnek vele, hogy ez egy dialógus, nem egyoldalú monológ a vezető részéről. Tehát nem csupán Téged értékelnek, és ezt Te hallgatod, hanem jogod van elmondani, ahogy Te megéled a munkádat.

Teljesen lelkes vagyok. El lehet mondani azt, hogy nem tetszik, hogy másoknak nincs határidő szabva a munkájukban, és emiatt én égek az ügyfelek előtt? Nekem ez nagyon kellemetlen. Igazából rajtam kívül senki nem találkozik az ügyfelekkel, és nincs kapcsolatban velük.

Te vagy a front office, Téged lát a vevő. de tudnod kell azt, hogy egymagad nem vállalhatsz felelősséget mindenért a cégen belül. Van egy pozitív tulajdonságod a munkáddal kapcsolatban, de szerintem erről Te nem is tudsz. Úgy hívják, hogy tulajdonosi szemlélet, ezt a legtöbb nagyvállalatnál tanítják a dolgozóknak, míg Nálad ez a jellemed része, és még csak nem is látod. Ez azt jelenti, hogy úgy dolgozol, mintha a sajátod lenne a vállalat, felelős vagy ott történtekért, de tudnod kell azt is, hogy nem viheted a hátadon az egész kócerájt, felelősséggel csak a saját munkádért tartozol .

Mi van, ha ezt negatívumként élik meg a tulajdonosok? Hogy én akarok lenni itt a valaki?

Látod ez baj azzal, ha dicsérnek. Azt kellett volna mondanom, hogy meg se próbálj elérni bármit, mert Neked ez úgysem megy.

Na, köszi. Pénzről szabad beszélni egy ilyen alkalmon?

Mondom, meg se próbáld!

Szóval, nem tetszenek a fizetésbeli különbségek, hogy van, aki kevesebbet dolgozik, mint én, vagy kevésbé stresszes munkát végez, mégis többet keres nálam. Méltatlannak érzem. Erről lehet beszélni?

Ha zavar Téged, akkor mindenképpen. De csak a saját munkádról.

Tudom már mit akartam Neked elmesélni még. Képzeld elolvastam az összes cikket. Ebéd után minden nap adtam magamnak egy kis énidőt, és akkor egy kicsit feltöltődtem.

Ennek örülök. Most én érzem magam kicsit frusztráltan, mert ma én beszéltem többet. Téged zavart?

Miért zavart volna? Én kérdeztem egy csomót. Nekem így kerek ez a folyamat. Először rájöttünk, hogy. mi miatt vagyok feszült, és most a megoldáson dolgozunk.

Dóri pár nap múlva hívott, hogy megvolt a teljesítményértékelése, és szinte szárnyalt. Megnyugodott, mert az egekig magasztalták a munkája minőségét, mert látja rajta a vezetője azokat a tulajdonságokat, amiket Ő maga is pozitívnak tart. Teljesen kivirult, amit a munkatársai is észrevettek rajta. Csodálkozva kérdezte Tőlem egy céges meeting után, ennyiszer mondják a nevem máskor is?

Második coaching ülésünk alkalmával, alig, hogy bejelentkeztünk, Dóri egyből belecsapott a lecsóba. Lendület volt benne, és szinte ontotta a mondanivalóját. Nyoma sem volt az első alkalomról, és az első randikról ismerős megszeppentségnek, és visszafogottságnak.

A múltkor azt kérdezted tőlem, hogy meg tudom-e mondani, hogy mitől vagyok stresszes. Sokat gondolkodtam ezen, és rájöttem. Van ennyi feladatom, - egy arasznyit mutat az ujjaival, - és van ennyi időm rá – a hüvelyk és mutató ujjait egy centire közelíti egymáshoz. Állandóan ezzel az időhiánnyal küzdök.

Mit gondolsz, hogyan lehetne ezen változtatni?

Ha tudnám, akkor Nobel díjam is lenne. Persze biztosan kellene priorizálnom, elengedni a maximalizmusomat, megtanulni segítséget kérni.

Azt gondolom, hogy a legtöbb esetben, nagyon egyszerű dolgok is elegendőek. Azzal próbálkoztál már, hogy összeírod a feladataidat, az ezekhez szükséges időd, és mindezt összeveted a rendelkezésre álló idővel? Végül ez alapján priorizálsz? Ez segíthet tisztábban látni.

Hát egy nap nem lenne elég, hogy tisztán lássuk, ahhoz a heti munkáim kellenek. De érdemes lenne.

Akkor kérlek, csinálj egy ilyet a következő alkalomra, és megnézzük. Az előbb a végére hagytad, ami a legnehezebb, mármint a segítség kérés?

Hát igen a segítség kérés, nagyon régóta tervezem, hogy elhívom a főnökömet egy ebédre, de nem jutok el ide.

Talán ez is lehet egy stressz forrás, mióta akarsz vele beszélni?

El sem merem mondani.

Bár ki tudnám Neked szorozni, mondjuk úgy, hogy idő szorozva parával, egyenlő energiával, amit levesz rólad.

Igen, csak nem akarok panaszkodni, nem akarom, hogy azt higgye, Dóri az, aki mindig csak a siralmait mantrázza. Egyáltalán mitől nem tűnik panaszkodásnak, ha elmondom azt, ami nem tetszik?

Miről akarsz beszélni vele? Mi a célod az egésszel?

Elmondanám neki, hogy bizonyos dolgokat a cégnél én máshogy csinálnék. Én úgy tekintek erre a vállalkozásra, mint a saját háztartásomra, nem szórnám a pénzt, mindenkinek adnék határidőket, úgy érzem, csak nekem kell időre mindent elvégezni, szeretném, ha lenne teljesítményértékelés, ha kapnék visszajelzést a munkámról, ha kapnék elismerést.

Úgy, mint fizetésemelés?

Igen, szeretnék. Úgy érzem, hogy megérdemelném. És van bennem ezzel kapcsolatban több tüske.

Szóval, ha beszélnél a főnököddel, és ennek eredményeképpen kapnál fizetésemelést, akkor csökkenne a feszültség benned?

Igen, akkor talán elmúlna a kisebbségi rézésem a többiekkel szemben.

Emlékszel, hogy a múltkor kértem, hogy sorol fel olyan tulajdonságokat, amire büszke lehetsz a munkáddal kapcsolatban?

Persze gyűjtöttem, nem volt könnyű. Sokoldalú vagyok, és megbízható, szorgalmas, a gyerekeimen látom, hogy képes vagyok motiválni, és szerintem precíz is vagyok.

Ezeket el is hiszed, vagy csak szavak számodra?

Csak szavak egyelőre.

És minek kellene történnie, hogy elhidd,ezek igazak rád?

Ha képes leszek elhívni a főnökömet, és elmondom neki, amit akartam.

Most esett le Dóri! Hogy állsz Te az érdekérvényesítő képességgel? Amióta csak ismerlek velem szemben mindig vehemensen kiálltál az igazadért, és a véleményed mellett. De most ebben a percben egy kis zavart érzek az erőben. Hallottál arról, hogy asszertivitás?

Háát.

Ez egy olyan képesség, amellyel ki tudod fejezni a gondolataidat, a véleményedet, és tisztában vagy azzal, hogy jogod van Neked is a kinyilvánításukhoz, az érzéseidhez anélkül, hogy másokat megsértesz. Úgynevezett énüzeneteket fogalmazol meg, ez azt jelenti, hogy mások feletti ítélkezés helyett arról beszélsz, hogyan hat rád a többi ember viselkedése. Küldök Neked erről cikkeket, és adok feladatot is, amit el kell intézned a jövőalkalomra. Nem mindenki születik úgy, hogy birtokban van ennek a képességnek, sőt alig van, akinek ez megy, nem így szocializálódtunk, de kicsi lépésekkel meg lehet tanulni.

Akkor maradjunk ebben. Várom őket.

Az elmúlt hosszú hétvégén bringáztunk a Tour de Balatonon, és volt egy kevés időm elmélkedni. Aki ismer, tudja, hogy imádom a számokat, elemezgetni, értelmezni a kapott eredményeket. Ahogy megálltam egy-egy frissítő pontnál, láttam magam körül a pasikat, akik számolgatták az eredményeiket, hol tartanak éppen, mennyit hogyan edzettek, és vadul keresni kezdtem a csajokat, akik szintén odáig vannak a saját teljesítményüktől. Kíváncsi lennék, arányaiban mennyi nő indult el a hosszú útvonalakon. Néhány kivételtől eltekintve, anyatársaimat legfőképpen a családi futamokon találtam meg a gyerekekkel. Érdekes mi?

Két jó öreg barátnőmmel is sikerült végre beszélnem biciklizés után. Akinek gyereke van, pontosan tudja, hogy ahhoz is szervezés kell, hogy a kapcsolatainkat tudjuk ápolni, így a hosszúhétvége a nagyszülőkkel erre, pont alkalmas. Megtudtam, hogy az egyikük Ausztriában óvónőnek tanul (hiába van közgazdász diplomája itthon), mert a gyerekek mellett ezt tudja bevállalni, így nyáron tud rájuk vigyázni. Egy másik köztisztviselő lesz (egyébként a bécsi egyetem doktorált), mert itt ígértek neki rugalmas időbeosztást, és kétmillió nap szabadságot, amivel kihúzza a nyarat a gyerekekkel. Olyat keveset hallok, hogy apa feladni kényszerült a karrierjét, vagy váltott, hogy így legyen jobb a családnak. Persze az is tény, hogy így van a társadalmunk berendezve. Lehetőség sincs részmunkaidőre, vagy távmunkára, marad az, hogy apa halálra dolgozza magát, anya meg beéri kevesebbel. De ettől még nincs ez így jól.

Apám nem egyszer vágta már a fejemhez a fenti mondatot, ha valami igazán balfék dolgot csináltam, vagy hagyta el a számat, mint például, amikor két év után felhívta a Tesóm a figyelmemet, hogy az autónk hat sebességes. Persze ezen sosem sértődtem meg, mert bizony én is tudom, hogy kinek mi a gyenge pontja, és hol jövök én a képbe, mint segítség.

Nagyon sokáig úgy gondolkodtam én is, hogy vannak férfi és női feladatok a fizikumunkból és az érdeklődési körünkből adódóan, mert én pölö nem tudok és nem is akarok autót szerelni, lap topot újra telepíteni vagy éppen kütyüket babrálni. Aztán sok önreflexiós gyakorlat és elmélkedés után megvilágosodva már tudom, hogy ez nem nem kérdése. Én ilyen vagyok, függetlenül attól, hogy lánynak születtem. Mert van egy csomó csajszi, aki ezeket a dolgokat simán, sőt élvezettel csuklóból oldja meg. Emberek vagyunk, minden mások. Egyébként a férjem feltekeredett váltóját a bicikli túrán egy nőci szerelte meg, aki olyan könnyedséggel rakta üzemelhető formába a láncot, a féket, a kitört küllőket, mint ahogy én kiveszem a kavicsokat a kisebbik lányom szájából századszorra.

Ugye milyen egyszerűbb lenne a világ, ha mindenki egyforma lenne? Tudom vannak, akik szeretik a címkéket, és szeretik sztenderdizálni a valóságot, az embereket, mert nekik haláli rémisztő lehet, ha valaki vagy valami kilóg a sorból. Igazából erről Woody Allen jut eszembe, aki azt mondta, hogy sosem szeretne egy olyan klubnak a tagja lenni, aki elfogadná őt tagjának.

Régóta ismerem Dórit, egy csupaszív lány, és ma, amikor már kétgyermekes anyuka sincs ez másképp, csak éppen már kevesebb időnk jut beszélgetni. Ha mégis, az is a gyereknevelésről, a szerepeinknek és a feladatainknak való megfelelésről szól. Egy ideje azonban eltűnt a fény szeméből, és a híres optimizmusa sem robbant be a helyiségbe, ha belépett.

Azt mondta a főnököm, hogy menjek el egy coach-hoz, mert túl stresszes vagyok. – hívott egy nap, és ennek megfelelően meg is beszéltünk egy alkalmas időpontot.

Skype-on tartjuk a coachingot, mert így könnyebb volt közös időpontot találnunk. Érdekes volt az első pár percben, hogy csak egymás arcát látjuk. Egyből feltűnt, hogy állandóan a haját igazgatja. A keze állandóan járt, szinte vibrált az egész nőci.

Miben tudok Neked segíteni, kérdeztem, miután lefuttatjuk a tiszteletbeli köröket.

Meséltem, hogy voltam orvosnál kivizsgáláson? Fájt a gyomrom, nem volt étvágyam, azt hittem, valami nagy baj van. Aztán kiderítették, hogy fizikailag nincs semmi bajom. Nyílván a stressz, de ezt annyira sok mindenre rá lehet húzni.

Ha egy egytől tízes listát nézünk, mennyire vagy most stresszes? Hányas szinten állsz?

10-ről indultam, most szerintem már csak nyolcas vagyok.

Hova szeretnéd levinni? Hányas lenne számodra az ideális?

Hát a nulla, ki akar stresszel, élni? – nevet. Na jó, maximum kettőig belefér.

Képzeld el, hogy 0 szinten vagy stresszes, vagyis semennyire, milyen az a Dóri, hogyan telnek a napjai?

Szeretném, hogy legyen egy kicsit több időm csendben. Amikor csak úgy nem csinálok semmit, vagy olvasok.

Hallottál már arról, hogy „énidő”?

Valamit igen. Képzeld, vettünk ellipszis trénert. Minden nap leakarok nyomni rajta egy órát. Igaz ez nem mindig jön össze, de ha igen, az szuper érzés. De tudod olyankor, ha nem vagyok ott a családdal, akkor szétesik az este.

Ja, Te pótolhatatlan vagy. – ezt el is felejtettem. (Nevetünk.) Miért nem vállalsz be akkor annyi énidőt, amit minden nap tudsz vállalni? Szóval, hogy máshogy, tudatosabban terveznéd, akkor talán tudnád tartani, és a családdal  lehetnél. Mondjuk fél órát, de azt számon kéred magadon.

Most a sport nagyon elkapott.

Mi az, amitől Te stresszes vagy?

Főként a munkám. Hogy nem válaszolok időben a levelekre.

Dóri egy kis informatikai cégnél dolgozik, Ő a fő ügyfélszolgálatos. Ő az, aki segítséget nyújt a vásárlóiknak, ha bármilyen probléma felmerül, bárhol a világon a szoftverjeikkel kapcsolatban.

Mi történik akkor, ha nem válaszol időben?

Hát feltorlódnak a levelek. Igazából nem is ez a legfőbb baj, hanem az, hogy zavar, ha valamire nem tudok válaszolni. Érted szakmailag nem vagyok elég hozzá. Végülis nem vagyok informatikus.

Szoktál ilyenkor segítséget kérni? Vagy lehet segítséget kérni? Mindkét esetben, ha feltorlódnak a kérdések, és akkor is, ha szakmailag nem tudod a választ? Van, akire számíthatsz?

Persze, van is mellettem valaki, aki segíthet.

És segít?

Nehezen kérem meg.

Értem. Tehát adott egy maximalista dolgozó nő, akinek nehezére esik segítséget is kérni. Hogy kérnél meg engem, hogy segítsek Neked?

Hát nem is tudom. Figyi Gerti, Őőő, segítesz nekem?

Mi lenne, ha kihagynád a segítség szót? Úgy érzem, hogy görcsbe rándulsz ettől a szótól. Ha azt mondanád a melletted lévőnek, hogy kérlek válaszold meg ezek a levelek még ma. Ez hogy tetszik?

Ez egész jó.

Mi újság a szakmai résszel?

Nehéz. Már többször elmagyarázták, az informatikusok, de vannak dolgok, amik meghaladják ez én tudásom. egy csomó mindent megtanultam, de nem mindent. Persze kérhetek segítséget itt is, vagy azt is megtehetem, hogy egyszerűen átpasszolom valaki másnak ezeket a kérdéseket.

Aha, tehát újra itt vagyunk. Én a kis güzü, nekem ezt is tudnom kéne, de ez nem megy, vagy persze kérhetnék segítséget is, de az meg olyan megalázó.

Hát nem Te vagy az első, aki güzünek hív. - nevet. Az angoltanárom például Miss Grammer-nek.

Csak tudod olyan nehéz ez, úgy érzem, senki nem ismeri el azt, hogy én nem vagyok infós, mégis egy csomó mindent megtanultam. Én a külkeren végeztem, mégis itt vagyok, mert megtanultam.

Ez klassz nem? Akkor mi ez az önostorozás állandóan?

Hát, mert az visz előre nem? Az nem, hogy ülünk a babérjainkon.

De Te nem látod a babérjaidat sem, csak hibáidat, és talán azokat is egy kicsit elnagyolva. Jövő hétre kérlek, gyűjts nekem legalább 5, de inkább 10 olyan dolgot, amire büszke vagy a munkáddal kapcsolatban. Képesség, tudás, bármi. Látod ezeket?

Ez baromi nehéz. És felkavaró.

Akkor tehát lesz, min dolgoznod jövő hétig.

Mindketten nevetünk.

Hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki soha nem kért bocsánatot, soha nem is fog, vagy már nem is él? Szükségszerű megbocsátani? Egyáltalán kiről szól, ha cipeljük a sértettségünket? Mi történik akkor, ha nem egyenrangú szituációról beszélünk? Ha egy gyereket bántanak meg, tőle hatalomban, életkorban magasabban álló személyek?  Ha megszégyenítenek azzal, hogy nem kíváncsiak rád?

„Olvastam (természetesen) egy brit kutatást arról, hogy általánosságban már vasárnap délután elkezdünk szorongani a hétfő, a munkába való visszatérés miatt. Én ezt megtapasztaltam már óvodás koromban, és élő példa vagyok rá, ha félelmet kelt benned a munkahelyed, esetemben az ovi, akkor igenis, már vasárnap délután rossz érzés kerít hatalmába. Engem nem bírt az óvónő, és ezt minden szinten éreztette velem. Kiabált velem, nem engedett ki a mosdóba, beragasztotta a szám, ha nem tudtam aludni, vagy nagycsoportos létemre betett a kiscsoportosok közé alváskor, és sorolhatnám még. A mai napig haraggal tekintek rá, és ennek hangot is adok, ha szóba kerül, vagy találkozunk. Most persze mondanák, akik ismernek, hogy biztosan azért nem bírt, mert valószínű, hogy már akkor sem rejtettem véka alá a véleményem, de a szentségit, egy óvónő, akkor sem alázhat meg ennyiszer egy gyereket, ha az lekurvázza. Sajnos nem tudtam eddig elengedni ezt a dühöt, és ahogy ezeket a sorokat írom, döbbenek rá, hogy engem trauma ért kisgyerekként, amiért soha nem kértek bocsánatot, mert az óvónőmnek fogalma sincs arról, hogy mit tett, és én sem tudtam még semmilyen formában feldolgozni, és elengedni.”

Mesélhette volna ezt a történetet egy ügyfelem is, de ez most velem történt.

Ismerős az érzés? Nem? Szerencsés vagy, mert vagy egy üvegpalotában élted eddig a mindennapjaidat vagy könnyedén fel tudod dolgozni a sérelmeket. De ha mégis, ne adj Isten ismerős egy kicsit is, beszéljünk arról, hogyan lehet elengedni a dühöt és a szomorúságot.

Van, aki azt mondja, hogy bizonyos traumákat nem lehet feldolgozni, de meg lehet tanulni együtt élni velük. Találkoztam olyannal is, aki azt mondta, szépen bezárta egy dobozba a fájdalmát, jól lenyomta a mélybe, amivel csak az volt a gond, hogy az néha előbukkant, akkor is, amikor senki nem hívta. Érdemesebb ezért valami hasznosabb megoldást keresni, ha van ilyen, és persze senkinek ne legyen illúziója, szembemenni a fájó emlékekkel fájdalmas, és gyötrelmes. De még mindig célravezetőbb, mint évekig, netán évtizedekig hordozni egy rossz pedagógus, egy szerelmi csalódás, egy rossz szülő döntés okozta sérelmeket.

Ha eljönne hozzám valaki azzal, hogy ovis kora óta nem tudja elengedni a megalázottság és a megszégyenítés miatti dühöt, akkor biztosan nekiállnék vele játszani. Képzeletben visszavinném az oviba, Ő újra az a kicsi lány, de birtokában van az összes eddigi tudásának, és elmondhatná az óvónőjének, hogy mennyi szorongást keltett benne, és minden mást amit csak szeretne, és felszínre tőr. De lehet ehhez hasonló játékot játszani egyedül is, úgy, hogy írsz egy levelet annak, aki megbántott. Leírod, hogy mit érzel, hogy el akarod végre engedni a dühöt, és őt is, mert csak szívja az energiád, majd elégeted. Sokan lebecsülik, ezt a módszert, anélkül, hogy megpróbálnánk, pedig működik. A leírt szónak egész más súlya van, mint a kimondottnak. És miért égeted el, ahelyett, hogy feladnád? Add fel postán, küldd el emailen, ha neked az jobb, de ne felejtsd el, ez a Te fájdalmad, rólad szól, és nem arról, akinek írtad.

Ha ez ilyen egyszerű (lenne), mégis mi a jó abban, hogy görcsösen ragaszkodunk a kis motyónkhoz, és úgy szeretjük cipelni? Az elengedés, a szembenézés fájdalma, hogy jó tocsogni az önsajnálatunkban, hogy jó néha elővenni, és dühöngeni egy jót, hogy xy de szemét. Ha a magam példájánál maradok, azt gondolom még mindig nem tulajdonítok elég jelentőséget annak, hogyan élem az életem. Mint a legtöbb nagyvállalati filozófiában, még mindig van mit javítani. :) 

Nagyon messziről fogom kezdeni. Közgazdász tanár vagyok, tanítottam is pár évet, fokozom még osztályfőnök is voltam. Koptattam is egy „keveset” az egyetemi padokat, amíg ide eljutottam. Aztán foglalkoztam felnőttek képzésével is, szóval az oktatásügy elég meghatározó az életemben.

Régebben, mondjuk amikor tanítottam, és most, hogy gyerekeim is vannak egész máshogy gondolkodom a témában. Mármint más lett a hozzáállásom. Alapvetően van bennem egy poroszos vonal, de ettől függetlenül tanárként mindig partnernek tekintettem a diákokat. Sosem éreztettem azt, hogy én vagyok az okos, aki majd nektek jól megmondja, és megtölti a fejeteket tudással. Legalábbis ez volt a célom, ha nem így sikerült, azt sajnálom. Ez jópár évvel ezelőtt volt. Valahogy úgy gondolom ma is, hogy a tanár, csakúgy, mint a szülői szerep, egy szolgálat. Elfogadva a gyereket, és kiszolgálni az igényeit. Felkelteni a kíváncsiságát a világ iránt, majd támogatni a céljai elérésében. Ma már ez a poroszos vonal sincs meg teljesen. Ma már lennék inkább a gyerekek cinkosa is tanárként, mert ők már a legkevésbé látszódnak és fontosak a rendszerben.

Van egy barátnőm, akinek másodikas a fia, és van egy barátnőm, akinek az óvónők szerint iskolaérett a lánya, és mehet szeptemberben. Kettőből kettő barátnőm meséli azt, hogy a gyerekben túlteng a teljesítménykényszer, ha az iskolásról van szó. A kisfiú vigasztalhatatlan, ha nem hibátlan a matekdolgozata, nyaggatja anyát, hogy álljanak már neki tanulni és gyakorolni a hétvége közepén is. A kislány kéri anyát, hogy adjon neki feladatlapokat, hogy készülhessen a sulira.

Régen biztosan azt mondtam volna, hogy milyen cuki szorgalmas gyerekek. Ma meg sajnos azt is tudom, hogy mindkét anyuka totál frusztrált az oktatási rendszertől, félti a gyerekét, aggódik érte, hogyan fogja túlélni. Már akkor elkezdődik ez, amikor iskolát választottak. Válasszuk a teher alatt nő a pálma elvet követő versenyistállókat, vagy válasszuk az alternatív iskolát, ahol teszem azt, még a jól is érzi magát a gyerek. Waldorf? Dehát oda a hülyék járnak, szebben fogalmazva azok, akik kilógnak a hagyományos poroszos elvet követő iskolarendszerből. Hallom számtalanszor, és valahogy ez ilyen presztízskérdés is lett, bocsánat, hogy ezt írom, de főként apáknál. Ez a tapasztalatom, egyáltalán nem törvényszerű, hogy csak apák mondják ezt. Az, hogy a gyerek jól érzi magát, nem stresszel, élvezettel tanul, és lelkesen megy, az nem számít. Mi is kibírtuk a közoktatást, hallom ezt is sokszor, meg hogyan illeszkedik majd vissza a felsőoktatásba, ami cseppet sem alternatív. Szerintem ezek csak félelmek. Kilépni a komfortzónából, és kipróbálni valami mást. Nem tudom mi a jó válasz egyébként.

Mióta gyerekeim vannak azt gondolom, hogy a nyugodt, inspiráló légkör a legfontosabb. Ebben tud kibontakozni, nem csak egy gyerek kreativitása, egy felnőtt se tud nyomás alatt csodát tenni. Nyomás alatt csak egyen megoldásokat lehet létrehozni. Szerintem az oktatást is ilyenné kellene tenni első körben, olyan légkört teremteni, ahol a gyerek jól érzi magát.

Feldmár András a traumát írta le úgy, hogy egy olyan állapot, aminek várom a végét, ahonnan menekülni akarok, mert nem érzem benne jól magam. Ez a gyerekek szemszögéből pont igaz a jelenlegi oktatási rendszerre.

Véget ért a 28 napos kampányom. Emlékeztek? Elhatároztam bebizonyítom, hogy minden nap lehet találni legalább 3 dolgot, amiért hálásak vagyunk, aminek örülünk, amit szeretünk, vagy egyszerűen csak szebbé teszi a napunkat.

Nem volt könnyű az elején ezt bevallom. Semmi újat nem mondok azzal senkinek, hogy úgy mennek el a napjaink a feladatok bevégzésével, hogy észre se vesszük. Ebben a sürgésben megállni egy percre, vagy csak lelassulni, és keresni a jó dolgokat, sokszor úgy érzem, luxus. Aztán napról napra jobban ment, elkezdtem általa látni azt is, hogy mi a fontos nekem az életben, mit tartok értékesnek. Leírva valahogy más értelmet nyernek a tények, felelősség is tartozik hozzájuk. Rájöttem, hogy milyen apró, és másnak nem fontos dolgok, milyen hatalmas jelentőséggel tudnak bírni. Egy vasárnapi közös reggeli, egy hatalmas szívből jövő nevetés, egy őszinte dicséret, egy csúszás a popsitepsin a vároldalon, a szüleim látogatása, a kert gondozása.

És persze azt se felejtsük el, ha figyeljük magunkat, a viselkedésünket, azt, hogy mivel telnek el a napjaink, tudatosabban kezdünk el élni. Nálam legalábbis ez történt. Rájöttem, hogy rosszul priorizálom a tevékenységeimet, előfordul bizony, hogy azt teszem előre, amihez kedvem van, és nem azt, amit elkerülhetetlen elvégezni. Megtanultam disztingválni.

És én mostantól már, hivatalosan is hiszek a csodákban. Egy nem túl mosolygós napon ugyanis Emma elvarázsolta a cumiját, úgy, hogy egy egész délután kerestem, kukáztam, fiókot kihúztam, ágyak alatt minden porcicát átnéztem, de semmi. Délután mondtam neki, hogy keresse Ő is, mert este balhé lesz az alváskor, erre térült fordult, majd közölte, hogy babu, ami az Ő nyelvén a cumit jelenti, behívott a szobájukba, és ott volt a szőnyegen. Mondom, léteznek csodák.

Nem bánom, hogy belevágtam, és végigcsináltam. Meséljek hálával teli pillanatokat is? Nem baj, ha ezt megtartom magamnak? Számos nekem pozitív dologról beszámoltam a kampány elején, aztán azt vettem észre, hogy ezek nekem fontosak, és pont ezért elég, ha én tudom. Keresd meg Te is, ami Neked fontos, és megmelengeti a szíved.

Sosincs késő újratervezni, és újra priorizálni a fontos dolgokat. Eltelt a pozitív kampányom fele, és számos tanulságot levonhatok. Van, hogy nekem is át kell állni a kocka másik oldalára, hogy másként láthassam a dolgokat. Van, hogy természetesnek veszek számos jó dolgot az életemben, pedig egyáltalán nem törvényszerű a jelenlétük. Van, hogy elfelejtem, mi az igazán fontos. Van, hogy nem tudok elengedni dolgokat. Van, hogy rosszul állítom fel a sorrendet a feladataimnál. Van, hogy feleslegesen pánikolok dolgok miatt, amik sosem következnek be, és túl sokat aggódok olyan dolgokért, amiket kisujjból kirázok egyébként. Van, hogy félek, és gyáva vagyok belevágni valami újba. Van, hogy túlságosan meg akarok felelni mások elvárásnak. Azt hiszem, még sorolhatnám, de nem ostorozom magam tovább. Ja és van, hogy túlságosan sokat hibáztatom magam.

Hálás vagyok azért is, ha tudom, hogy hol kell változtatnom.

Te látod a jó dolgokat az életedben? És, azt hogy min kell változtatnod?