Az elmúlt hosszú hétvégén bringáztunk a Tour de Balatonon, és volt egy kevés időm elmélkedni. Aki ismer, tudja, hogy imádom a számokat, elemezgetni, értelmezni a kapott eredményeket. Ahogy megálltam egy-egy frissítő pontnál, láttam magam körül a pasikat, akik számolgatták az eredményeiket, hol tartanak éppen, mennyit hogyan edzettek, és vadul keresni kezdtem a csajokat, akik szintén odáig vannak a saját teljesítményüktől. Kíváncsi lennék, arányaiban mennyi nő indult el a hosszú útvonalakon. Néhány kivételtől eltekintve, anyatársaimat legfőképpen a családi futamokon találtam meg a gyerekekkel. Érdekes mi?

Két jó öreg barátnőmmel is sikerült végre beszélnem biciklizés után. Akinek gyereke van, pontosan tudja, hogy ahhoz is szervezés kell, hogy a kapcsolatainkat tudjuk ápolni, így a hosszúhétvége a nagyszülőkkel erre, pont alkalmas. Megtudtam, hogy az egyikük Ausztriában óvónőnek tanul (hiába van közgazdász diplomája itthon), mert a gyerekek mellett ezt tudja bevállalni, így nyáron tud rájuk vigyázni. Egy másik köztisztviselő lesz (egyébként a bécsi egyetem doktorált), mert itt ígértek neki rugalmas időbeosztást, és kétmillió nap szabadságot, amivel kihúzza a nyarat a gyerekekkel. Olyat keveset hallok, hogy apa feladni kényszerült a karrierjét, vagy váltott, hogy így legyen jobb a családnak. Persze az is tény, hogy így van a társadalmunk berendezve. Lehetőség sincs részmunkaidőre, vagy távmunkára, marad az, hogy apa halálra dolgozza magát, anya meg beéri kevesebbel. De ettől még nincs ez így jól.

Apám nem egyszer vágta már a fejemhez a fenti mondatot, ha valami igazán balfék dolgot csináltam, vagy hagyta el a számat, mint például, amikor két év után felhívta a Tesóm a figyelmemet, hogy az autónk hat sebességes. Persze ezen sosem sértődtem meg, mert bizony én is tudom, hogy kinek mi a gyenge pontja, és hol jövök én a képbe, mint segítség.

Nagyon sokáig úgy gondolkodtam én is, hogy vannak férfi és női feladatok a fizikumunkból és az érdeklődési körünkből adódóan, mert én pölö nem tudok és nem is akarok autót szerelni, lap topot újra telepíteni vagy éppen kütyüket babrálni. Aztán sok önreflexiós gyakorlat és elmélkedés után megvilágosodva már tudom, hogy ez nem nem kérdése. Én ilyen vagyok, függetlenül attól, hogy lánynak születtem. Mert van egy csomó csajszi, aki ezeket a dolgokat simán, sőt élvezettel csuklóból oldja meg. Emberek vagyunk, minden mások. Egyébként a férjem feltekeredett váltóját a bicikli túrán egy nőci szerelte meg, aki olyan könnyedséggel rakta üzemelhető formába a láncot, a féket, a kitört küllőket, mint ahogy én kiveszem a kavicsokat a kisebbik lányom szájából századszorra.

Ugye milyen egyszerűbb lenne a világ, ha mindenki egyforma lenne? Tudom vannak, akik szeretik a címkéket, és szeretik sztenderdizálni a valóságot, az embereket, mert nekik haláli rémisztő lehet, ha valaki vagy valami kilóg a sorból. Igazából erről Woody Allen jut eszembe, aki azt mondta, hogy sosem szeretne egy olyan klubnak a tagja lenni, aki elfogadná őt tagjának.