Hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki soha nem kért bocsánatot, soha nem is fog, vagy már nem is él? Szükségszerű megbocsátani? Egyáltalán kiről szól, ha cipeljük a sértettségünket? Mi történik akkor, ha nem egyenrangú szituációról beszélünk? Ha egy gyereket bántanak meg, tőle hatalomban, életkorban magasabban álló személyek?  Ha megszégyenítenek azzal, hogy nem kíváncsiak rád?

„Olvastam (természetesen) egy brit kutatást arról, hogy általánosságban már vasárnap délután elkezdünk szorongani a hétfő, a munkába való visszatérés miatt. Én ezt megtapasztaltam már óvodás koromban, és élő példa vagyok rá, ha félelmet kelt benned a munkahelyed, esetemben az ovi, akkor igenis, már vasárnap délután rossz érzés kerít hatalmába. Engem nem bírt az óvónő, és ezt minden szinten éreztette velem. Kiabált velem, nem engedett ki a mosdóba, beragasztotta a szám, ha nem tudtam aludni, vagy nagycsoportos létemre betett a kiscsoportosok közé alváskor, és sorolhatnám még. A mai napig haraggal tekintek rá, és ennek hangot is adok, ha szóba kerül, vagy találkozunk. Most persze mondanák, akik ismernek, hogy biztosan azért nem bírt, mert valószínű, hogy már akkor sem rejtettem véka alá a véleményem, de a szentségit, egy óvónő, akkor sem alázhat meg ennyiszer egy gyereket, ha az lekurvázza. Sajnos nem tudtam eddig elengedni ezt a dühöt, és ahogy ezeket a sorokat írom, döbbenek rá, hogy engem trauma ért kisgyerekként, amiért soha nem kértek bocsánatot, mert az óvónőmnek fogalma sincs arról, hogy mit tett, és én sem tudtam még semmilyen formában feldolgozni, és elengedni.”

Mesélhette volna ezt a történetet egy ügyfelem is, de ez most velem történt.

Ismerős az érzés? Nem? Szerencsés vagy, mert vagy egy üvegpalotában élted eddig a mindennapjaidat vagy könnyedén fel tudod dolgozni a sérelmeket. De ha mégis, ne adj Isten ismerős egy kicsit is, beszéljünk arról, hogyan lehet elengedni a dühöt és a szomorúságot.

Van, aki azt mondja, hogy bizonyos traumákat nem lehet feldolgozni, de meg lehet tanulni együtt élni velük. Találkoztam olyannal is, aki azt mondta, szépen bezárta egy dobozba a fájdalmát, jól lenyomta a mélybe, amivel csak az volt a gond, hogy az néha előbukkant, akkor is, amikor senki nem hívta. Érdemesebb ezért valami hasznosabb megoldást keresni, ha van ilyen, és persze senkinek ne legyen illúziója, szembemenni a fájó emlékekkel fájdalmas, és gyötrelmes. De még mindig célravezetőbb, mint évekig, netán évtizedekig hordozni egy rossz pedagógus, egy szerelmi csalódás, egy rossz szülő döntés okozta sérelmeket.

Ha eljönne hozzám valaki azzal, hogy ovis kora óta nem tudja elengedni a megalázottság és a megszégyenítés miatti dühöt, akkor biztosan nekiállnék vele játszani. Képzeletben visszavinném az oviba, Ő újra az a kicsi lány, de birtokában van az összes eddigi tudásának, és elmondhatná az óvónőjének, hogy mennyi szorongást keltett benne, és minden mást amit csak szeretne, és felszínre tőr. De lehet ehhez hasonló játékot játszani egyedül is, úgy, hogy írsz egy levelet annak, aki megbántott. Leírod, hogy mit érzel, hogy el akarod végre engedni a dühöt, és őt is, mert csak szívja az energiád, majd elégeted. Sokan lebecsülik, ezt a módszert, anélkül, hogy megpróbálnánk, pedig működik. A leírt szónak egész más súlya van, mint a kimondottnak. És miért égeted el, ahelyett, hogy feladnád? Add fel postán, küldd el emailen, ha neked az jobb, de ne felejtsd el, ez a Te fájdalmad, rólad szól, és nem arról, akinek írtad.

Ha ez ilyen egyszerű (lenne), mégis mi a jó abban, hogy görcsösen ragaszkodunk a kis motyónkhoz, és úgy szeretjük cipelni? Az elengedés, a szembenézés fájdalma, hogy jó tocsogni az önsajnálatunkban, hogy jó néha elővenni, és dühöngeni egy jót, hogy xy de szemét. Ha a magam példájánál maradok, azt gondolom még mindig nem tulajdonítok elég jelentőséget annak, hogyan élem az életem. Mint a legtöbb nagyvállalati filozófiában, még mindig van mit javítani. :)