Nagyon messziről fogom kezdeni. Közgazdász tanár vagyok, tanítottam is pár évet, fokozom még osztályfőnök is voltam. Koptattam is egy „keveset” az egyetemi padokat, amíg ide eljutottam. Aztán foglalkoztam felnőttek képzésével is, szóval az oktatásügy elég meghatározó az életemben.

Régebben, mondjuk amikor tanítottam, és most, hogy gyerekeim is vannak egész máshogy gondolkodom a témában. Mármint más lett a hozzáállásom. Alapvetően van bennem egy poroszos vonal, de ettől függetlenül tanárként mindig partnernek tekintettem a diákokat. Sosem éreztettem azt, hogy én vagyok az okos, aki majd nektek jól megmondja, és megtölti a fejeteket tudással. Legalábbis ez volt a célom, ha nem így sikerült, azt sajnálom. Ez jópár évvel ezelőtt volt. Valahogy úgy gondolom ma is, hogy a tanár, csakúgy, mint a szülői szerep, egy szolgálat. Elfogadva a gyereket, és kiszolgálni az igényeit. Felkelteni a kíváncsiságát a világ iránt, majd támogatni a céljai elérésében. Ma már ez a poroszos vonal sincs meg teljesen. Ma már lennék inkább a gyerekek cinkosa is tanárként, mert ők már a legkevésbé látszódnak és fontosak a rendszerben.

Van egy barátnőm, akinek másodikas a fia, és van egy barátnőm, akinek az óvónők szerint iskolaérett a lánya, és mehet szeptemberben. Kettőből kettő barátnőm meséli azt, hogy a gyerekben túlteng a teljesítménykényszer, ha az iskolásról van szó. A kisfiú vigasztalhatatlan, ha nem hibátlan a matekdolgozata, nyaggatja anyát, hogy álljanak már neki tanulni és gyakorolni a hétvége közepén is. A kislány kéri anyát, hogy adjon neki feladatlapokat, hogy készülhessen a sulira.

Régen biztosan azt mondtam volna, hogy milyen cuki szorgalmas gyerekek. Ma meg sajnos azt is tudom, hogy mindkét anyuka totál frusztrált az oktatási rendszertől, félti a gyerekét, aggódik érte, hogyan fogja túlélni. Már akkor elkezdődik ez, amikor iskolát választottak. Válasszuk a teher alatt nő a pálma elvet követő versenyistállókat, vagy válasszuk az alternatív iskolát, ahol teszem azt, még a jól is érzi magát a gyerek. Waldorf? Dehát oda a hülyék járnak, szebben fogalmazva azok, akik kilógnak a hagyományos poroszos elvet követő iskolarendszerből. Hallom számtalanszor, és valahogy ez ilyen presztízskérdés is lett, bocsánat, hogy ezt írom, de főként apáknál. Ez a tapasztalatom, egyáltalán nem törvényszerű, hogy csak apák mondják ezt. Az, hogy a gyerek jól érzi magát, nem stresszel, élvezettel tanul, és lelkesen megy, az nem számít. Mi is kibírtuk a közoktatást, hallom ezt is sokszor, meg hogyan illeszkedik majd vissza a felsőoktatásba, ami cseppet sem alternatív. Szerintem ezek csak félelmek. Kilépni a komfortzónából, és kipróbálni valami mást. Nem tudom mi a jó válasz egyébként.

Mióta gyerekeim vannak azt gondolom, hogy a nyugodt, inspiráló légkör a legfontosabb. Ebben tud kibontakozni, nem csak egy gyerek kreativitása, egy felnőtt se tud nyomás alatt csodát tenni. Nyomás alatt csak egyen megoldásokat lehet létrehozni. Szerintem az oktatást is ilyenné kellene tenni első körben, olyan légkört teremteni, ahol a gyerek jól érzi magát.

Feldmár András a traumát írta le úgy, hogy egy olyan állapot, aminek várom a végét, ahonnan menekülni akarok, mert nem érzem benne jól magam. Ez a gyerekek szemszögéből pont igaz a jelenlegi oktatási rendszerre.