Írtam már arról, hogy úszni járok péntekenként, és mindig egyre jobban megy? Már régen elfelejtettem, hogy milyen érzés az, amikor mindent beleadok, és a végén elérem, amire vágytam. A Balaton átúszás rajta van a bakancslistámon, és érzem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá. 

Két hét telt el azóta, hogy belekezdtem a hálanapló írásába, és arra is rájöttem, hogy nem csak látni kell az apró, másnak jelentéktelennek tűnő jó dolgokat az életben, hanem értékelni is kell, köszönetet mondani, szó szerint hálásnak lenni érte.

Hálásnak lenni minden, a családdal együtt töltött percért, személyes sikerért, teljesítményért, dicséretért, segítségért, kitűzött célért. Alázatosan végigmenni az úton, és a végén elérni a kívánt célt. 

Neked van célod? Tudod, hogy miért küzdesz? Küzdesz egyáltalán, vagy csak eltelnek a napjaid? 

Láttam egy filmet hétvégén, Eddie a sas címmel, igaz történetet dolgoz fel. Egy fiúról szól, akinek az volt az álma, hogy indulhasson az olimpián, és mindent, szó szerint mindent megtett ezért, ami aztán valóra is vált az 1988-ban. Utolsó helyen végzett, de nemzeti hősként tért haza. 

A film nem csak arra példa, hogy küzdj az álmodért, hanem arra is, hogy küzdeni csak akkor érdemes, ha van kézzel fogható célod, ha mindig látod magad előtt a következő lépést. 

Különben csak álom marad. 

Egyébként minden nap lejegyzeteltem, hogy mi volt az a három dolog, amiért hálás vagyok, bocsánat, hogy nem írtam, de Lilla lebetegedett, és nincs egy szabad percem sem.  

3 napnyi optimizmussal lógok nektek, nincs ezen mit szépíteni. Gyorsan bele is vágok.

Pénteken volt Lilla névnapja, ez nemcsak nekem tette szebbé a napom, hanem Lillának is. Reggelire nutellás kalácsot ettünk, és az a csoda történt, hogy Lilla, akibe minden áldott reggel alig sikerült beleimádkozni 2 falat szalámis vagy lekváros, vagy üres, vagy bármilyen kiflit, most ő könyörgött még egy szeletért, ami véletlenül sem lehetett csak egy fél. Nem tudom mi lesz, ha elfogy.

Pénteken majdnem a végére értem a lakás kitakarításának, persze azt is tudom, hogy két kisgyerek mellett olyan, hogy teljes rend, nem mostanában lesz, de ez nem zavar. Mikor kicsi voltam, és a nagymamám folyton azért korholt minket, mert úszik a ház, akkor azt mondtam neki, mert itt élet van, annak jobban örülne, ha nem lennék, de mindig rend lenne, kérdeztem ezt is, de erre sosem kaptam választ.

Pénteken elmentem úszni is. Fantasztikus élmény volt, már egész jól megy a gyors úszás. Azért kezdtem el járni, hogy tanítsák meg a helyes légzést, mert már nagyon unalmas a plafon nézése hátúszás közben.

Erre a nagy örömre, olyan náthás lettem egyből, hogy egész hétvégén egy burával a fejemen mászkáltam, legalábbis, én így éreztem. Baromira sokat és sokfélét főztem szombaton, de semminek nem éreztem az ízét, este már égő szemekkel rogytam volna össze, ha szabad, de ugye mi nők nem ismerjük azt a kifejezést, hogy feladom. Igaz, én szoktam néha ilyenkor, nincs mit szépíteni ezen üvölteni. Ennek ellenére szép nap volt a szombati, mert voltunk családilag a hegyünkön. Igen, van egy darabka földünk, szőlővel, erdővel, kisházzal, és nekem falusi lánynak, mindig boldogság ide kijutni. A lányok csúszdáztak, mászókáztak, kihúzkodtuk a tavalyi virágokat, megcsodáltuk a bújó jácintokat, nárciszokat, tulipánokat. Imádom ezt az időszakot, amikor ébredezik a természet. És bár este úgy borultam be az ágyba, jó érzés volt, mert igazából mindennel végeztem, amit beterveztem, és még a névnapi süti is jól sikerült.

Van egy coaching eszköz, úgy hívják átkeretezés. Amikor megkérdezem, hogy mi a jó, keressünk pozitívumokat abban a helyzetben, amit az ügyfél problémaként határoz meg. Ha nehezen is, de mindig találunk valamit, és így máshogy látja már a helyzetét. A coachingban fontos kirángatni az egyént abból a helyzetből, amiben van, mert ott, ahol a probléma létrejött, ott nehéz megoldani. Ha egy nehéznek mondott szituációban vagy, akkor mindig gondolj erre, keretezd át. Mi a jó abban, hogy beteg voltam egész hétvégén? Semmi, de legalább telenyomtam magam vitaminnal, pihentem egy kicsit, és nem ettem végig az étlapot.

Vasárnap apa főzött. Szeretem a vasárnapokat, mert vagy anyukám, vagy a férjem anyukája, vagy a férjem főzi az ebédet, és nekem jó sorom van. Délután elmentünk a lányokkal állatokat etetni, babakocsi, futóbicikli, futó anya, mert Lilla olyan gyors volt. A lányok imádják etetni az állatokat, ami úgy néz ki, hogy én etetem a kecskéket meg a nyulakat, ők meg adogatják a kezembe a répát. Mi a jó még a vasárnapban? Hát az ebéd utáni lustizás, és filmnézés. Van, hogy nem kell semmi filozófia, csak egy kis pihenés.      

Február 12.

Régóta vártam ezt a napot. Nem a 28 napos kampány miatt, hanem mert azt ígérték majdnem az égiek, hogy ezen a napon tudunk venni színházjegyet a Grönholm módszerre. Erről a darabról azt kell tudni, hogy a szombathelyi színházban az igazgatói irodában (tényleg) játszódik, ebből kifolyólag kb. egy osztálynyi vendég tudja megnézni egyszerre. Fel is írtam a naptáramba, hogy telefonálni kell pontban kilenckor, csak a naptáramat felejtettem el kinyitni ma. Annyira el voltam foglalva ugyanis azzal, hogy Lillának, aki a nagyobbik lányom azt mondja az orvos, hogy teljesen elmúlt az influenzája, és mehet oviba. Holnap lesz a farsang, és hetek óta készülünk rá. Azontúl, hogy hatalmas balhé lett volna abból, ha nem megy, mindenki végtelenül csalódottsággal vette volna tudomásul. De minden rendben, és boldogság van. Ez volt az első örömöm ezen a napom. Percek múlva pedig kaptam egy üzenetet, hogy március 5. 19.00 óra. Fogalmam sem volt, hogy ez mi, de csak annyi, hogy a férjem nem felejtette el, hogy ma van az a nap, amikor pár percre kitárulnak a kapuk, és meg lehet rohamozni a jegypénztárt, virtuálisan persze. Megvannak a jegyek. Éljen. És a harmadik az az, hogy a nap végén, úgy hajthatom álomra a fejem, hogy Lilla koszorúslány ruhája is összeállt, kalappal, álarccal, virágszirmos kosárkával, és az örömtől csillogó szemeivel. Kell ennél több? Aligha.

Javában belevágtunk az új évbe, a karácsonyi szeretetteljes idillnek már semmi nyoma. Pedig még egy hónap sem telt el, azóta, hogy azt ígértük, nem csak ekkor leszünk jobbak, hanem egész évben. Majdnem elütnek a zebrán babakocsival, a boltban a pénztárnál beszólnak, hogy siessek már. Kislányom kérdőn néz rám: Anya hova siet mindenki?

Küzdünk a frusztrációkkal, az önbizalom hiánnyal, a teljesítmény és a megfelelési kényszerrel, a mélázással a múlt miatt, a mi lett volna, ha érzéssel, a szorongással a jövő miatt, a mi lesz, akkor, ha félelemmel, a plusz és mínusz kilókkal.Szidjuk a rendszert, felőrlődünk a mindennapi pitiáner vitákban a munkahelyen, és otthon, kiégünk, kapkodunk, rohanunk.

Ha körbenézek az utcán azt, látom, hogy sietek, letolom, beszólok, lenyomom, torkának ugrok, elütöm, siessen már, nekem van igazam, kiosztom, nekem ez jár, feljelentem, nem érdekel, leszarom, én semmiről sem tehetek. 

A kommenteket el sem olvasom soha.

Posztolunk, szuper életünk van, mindenünk megvan. Irigyeljetek. Másokat megvető idézeteket osztunk. Szépek, és csinosak vagyok. 

Közben akarunk nagyon házat, aztán nagyobb házat, gyorsabb autót, műkörmöt, drágább ruhát, nagyobb lap topot, még több pénzt, sokkal távolabbi nyaralást, hatalmat, jobb állást, nyugalmat, kényelmet, kevés munkát, sok wellnesst. 

Mi van velünk emberek?

Nincs rá brit kutatók által készített felmérésem, de sejtem, hogy a legtöbb ember ugyanazzal a problémahalmazzal küzd. Akkor miért nem segítjük inkább egymást, mint görcsösen igyekszünk azt bizonyítani, hogy jobbak, sikeresebbek vagyunk, mint a mások?

Képzeld el, hogy mindened megvan, amit valaha akartál, mindent elértél, amiről álmodoztál, mit látsz ekkor?

Mit érzel ekkor?

Tudod egyáltalán, hogy mire vágysz?

Vagy csak az bánt, hogy az nincs meg Neked, ami a szomszédnak igen?

Vagy mi bánt?

Hova rohansz?

Van az a mondás, hogy szegény, az, aki ígérni sem tud. Szerintem az szegény igazán, aki álmodni, ábrándozni, nem tud. Vágyni dolgokra, amikért aztán küzdhet, dolgozhat. Ezek nélkül elég sivár lenne az életünk, de az igazán tartalmas életért tudni kell innen tovább lépni.  

Bármilyen hihetetlen, de a beteljesült álmok, nem néhány kiváltságos ember sajátjai. Mit tudnak ők? Miben mások? Hogy lesz az álomból valóság?

Ha röviden is összefoglalhatnám a lényeget, akkor annyit írnék csak, hogy tudják mit akarnak, ismerik a képességeiket, és fegyelmesen végigcsinálják a terveiket. Mert félreértés ne essék, az hogy valaki megvalósítja az álmait, nem azt jelenti, hogy Oscar díjat kap, vagy király lesz egy távoli országban. Hanem tudja, hogy mi teszi elégedetté, mi a fontos neki és mit akar elérni.  

Betti az érettségi előtt dilemmázott, hogy merre menjen tovább. Álmodozott egy sikeres karrierről, de arról fogalma sem volt, hogy miben lenne sikeres. Szíve szerint történelem tanárnak tanult volna. Szerette a történelmet, vonzotta a katedra, de apja féltette az éhezéstől, ami tanárként várt volna rá. Így a közgázra jelentkezett, mert akkoriban minden jobb tanuló oda jelentkezett, vagy a jogra. Igazán fogalma sem volt róla, hogy eszik vagy isszák a közgazdaságtan, meg minden cullangot, ami azzal jár, de menő volt. Aztán nem vették fel, csak a pénzügyi főiskolára, de végülis tök mindegy volt, mert arról sem tudott semmit. Vért izzadott, mire minden pénzügyes alap nélkül elvégezte, de büszke volt magára, és elhatározta, hogy megcsinálja a közgáz kiegészítőt is, hogy mégiscsak meglegyen az a közgáz diploma. A főiskolai-egyetemi évek alatt foglalkozott érettségizőkkel, felvételi előkészítőket tartott nekik. Azt nagyon élvezte csinálni, de aztán diploma után mégis egy multinál helyezkedett el pénzügyes területen. Az első egy-két évben lelkesen könyvelt, számlát írt, de aztán úgy érezte, hogy ennél többre vágyik. Egyre jobban gúzsba kötve érezte magát a sok multis szabálytól, így elhatározta, hogy vállalkozásba kezd, ahol a maga ura lehet, szabadon dolgozhat. Fiatalon, minden tapasztalat és előzetes felkészülés nélkül vágott bele, és kitartás híján, fel is kényszerült adni. Betti arra gondolt, hogy ad magának egy kis időt arra, hogy kitalálja mihez kezdjen. Rájött, hogy tanítani szeretne, mert az volt az egyetlen, amit élvezettel csinált. Talált is magának egy közgazdász tanári pozíciót, és elkezdte a közgazdász tanári szakot elvégezni.  

Elemezzük egy kicsit Bettit. Mit csinált jól, és mit nem? Mindenképpen a pozitívumok közé tartozik, hogy adott magának időt arra, hogy végül rájöjjön mihez akar kezdeni az életével, és nem kapkodott. Ha néhány kanyarral, mégiscsak eljutott oda, ami 18 évesen akart lenni. Viszont szüksége is volt a kitérőkre, hogy jobban megismerje önmagát, a képességeit és a határait.  

Amíg nem tudod, mihez akarsz kezdeni az életeddel, addig csak sodródni fogsz az árral, és nem fogod jól érezni magad. A céljaid elérése azok megálmodásával kezdődik. Szánj magadnak időt arra, hogy kitaláld, mihez akarsz kezdeni. Ha ez már megvan, túl vagy az első és legfontosabb kérdésen.  Bármilyen távoli cél elérhető, ha tudsz tervezni, határidőket felállítani, és betartani, priorizálni, stratégiát felállítani, és tudsz fegyelemmel, kitartóan dolgozni.  Az sem baj, ha ismered önmagadat. A jó hír az, hogy ez mind tanulható, és fejleszthető.  

Így tanulj magadról!

Lépj ki a komfort zónádból, és nézd meg hogyan viselkedsz ott. Próbáld ki, hogy minden nap valamit máshogy csinálsz, mint eddig. Próbálj ki valamit, ami eddig nem mertél. Figyeld meg, hogy mi minden változik benned, körülötted!

Így dolgozz a terveiden!

Írd le, hogy mit szeretnél elérni, írd le a terveket, a stratégiád. Mindent vess papírra.

Mi motivál? Honnan merítesz erőt?

Kérj segítséget, ha szükség van rá!  

Ha tudnád, hogy soha nem érhet kudarc, hogyan viselkednél, mit tennél?

Írj levelet, a 10 évvel későbbi önmagadnak! Képzeld el, milyen leszel akkor!

Honnan fogod tudni, hogy elérted a célod?

Mit éreznél, mit látnál, hallanál, tennél, ha most megkapnád azt, amire vágysz?

Bár, teljesen triviális, de tudod kivé szeretnél válni? Mit akarsz még megtanulni? Hova akarsz eljutni? 

Mik a félelmeid, amiket le akarsz győzni?

Valamikor a harmincas éveim elején értetlenül figyeltem, ahogy a negyvenesek elkezdetek valamiféle életközepi válságról panaszkodni. Értetlenül, mert szentül hittem, hogy ez a korszak már elhozza a Kánaánt és nyugit. Férj, feleség a spájzban, gyerekek az oviban és az iskolában, a karrier sínen. Mégis mi történik ekkor?   

Bár még mindig nem értem el a negyvenes táblát, valami megérintett, ebből az útkeresésből. Olyan érzés, mint, amikor leszámolsz az illúzióiddal, a fiatalkori önmagaddal, és újra kényszerülsz tervezni. Talán rájössz arra is, hogy az élet több, mint diagramokat gyártani egy multinál, vagy semmit tenni a közszférában. Azt hiszem én így definiálnám magamnak az életközepi válságot. Vagy, ahogy egy barátnőm feltette a nagy kérdést: ennyi lenne az élet? Reggel elrohansz a gyerekeiddel az iskolába, óvodába, aztán munkába. Ott elvégzed a feladataid, hazaszállítmányozod a családod, elvégzed az otthoni teendőket, majd hulla fáradtan bezuhansz az ágyba? Most már ez lesz életed végéig?

Az, hogy így érzel, azzal semmi baj nincs. Egészen addig, míg bele nem ragadsz ebbe a bizonytalansággal teli, motiváció mentes helyzetbe. Évekre.  

Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben igyekszünk minden szalmaszálban megkapaszkodni. Meghallgatjuk a jótanácsokat, hogy változtasd meg az életed, valósítsd meg az álmaid, az idő majd megoldja, meg jó dolgodban nem tudod, mit tegyél. Te meg csak állsz, és azt hiszed, hogy csak neked nem megy. Hiszen, ha ez ennyire egyszerű, akkor miért küzdesz vele mégis, és más miért nem, teszed fel a kérdést jogosan. Mert mégse egyszerű, és a habos-babos szlogenek mit sem érnek. Nem veled van a baj, ha félsz a változásoktól. Szerintem az emberek többsége is fél, csak jól titkolja. Létezik 3 fék, ami szinte mindenkiben ott munkál, és mosolyogva tesz keresztbe mindenféle fejlődésnek és változásnak. Ez a lustaság, a gyávaság és a fixálás. Hajlamosak vagyunk mi emberek kényszeresen ragaszkodni a személyiségünk bizonyos részeihez, a saját magunkról alkotott képnek, így bármi változás félelmet gerjeszt, ez a fixálás. Ugyanígy a félelem magyarázza a lustaságot, és a gyávaságot is. Ez azonban nem ment fel. Nem dőlhetsz hátra azzal, hogy na ugye, nem megy ez nekem. Vagyis de. Megteheted, de akkor ne olvasd tovább ezt a bejegyzést, mert ez azoknak szól, akik tényleg akarják a változást, és az életminőségük javulását.

Olvasd át ezeket a kérdéseket. Lassan haladj rajtuk végig. Ne gondolkodj sokat a válaszokon. De jegyezd meg, ha kell, írd le őket.

Sorolj fel 5 pozitív dolgot a jelenlegi munkahelyeden/élethelyzetedben, vagy másként fogalmazva, mi az, amiért jelenleg hálás lehetsz.

Ha nem lenne semmi korlát (pénz, idő, erőforrás) mihez kezdenél az életeddel? Több lehetőséget is sorolj fel.

Képzeld azt, hogy álmodsz, és álmaid munkahelyén vagy. Hol vagy? Mit látsz magad körül? Hogy érzed magad?

Hol látod magad 1-3-5 év múlva?

Mi fontos Neked az életben? Mit ad ez Neked? És még mit ad?

Sorolj fel 5 tényezőt-körülményt, ami fontos Neked a munkával kapcsolatban? Mit ad ez Neked?

Volt már olyan tapasztalatod, élményed, ami hasonlít a mostani helyzetedhez? Akkor mit csináltál, honnan merítettél erőt, hogy megbirkózz vele? Milyen érzés volt megbirkózni vele?

Mióta foglalkoztat a váltás, változtatás gondolata?

Meddig akarsz még várni? Tűzz ki határidőt!

Feldmár András szerint, ha jobban akarod magad érezni, a körülményeidet változtasd meg, ne azon görcsölj, hogy Te hogy tudsz megváltozni. Hajrá!   

Pár évvel ezelőtt, amikor még csak én tudtam, hogy babát várok, két anyukával beszélgettem, és ki látott már ilyet, de véleményt nyilvánítottam gyerek kérdésben. Az egyikük végignézett rajtam, majd megkérdezte, Neked van gyereked? Mondtam, hogy nincs. Megsemmisülve kivetett magából a társalgás.

Aztán később megszületett a lányom, és ezzel automatikusan belekerültem egy olyan világba, amit valóban csak a bennelévők értenek, mindenféle kirekesztési cél nélkül. Hadd magyarázzam ezt el a saját példámon keresztül. Amikor megszületett a lányom olyan szintű pánik, bizonytalanság és félelem uralkodott el rajtam, amilyen még soha azelőtt, és csak maga a szorongás megléte is halálra rémített. Igazából ezek voltak az egyetlen érzéseim, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Annyira jól akartam csinálni, és annyira kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a régi életemmel, ja, és hogy itt egy pici ember, aki teljes mértékben tőlem függ, hogy a szeretet meleg, simogató érzése nem fért már bele. Rettegtem, hogy mi lesz, ha nem alszik, mi lesz, ha nem eszik, mi lesz, ha én eszek olyat, amitől a hasa fáj, mi lesz, ha jön a foga és persze mi lesz, ha tehetetlen leszek, és Ő csak sír. És még szót se ejtettem arról, hogy ebben a világban rajtad kívül mindenki szakértő. Te meg magabiztosság híján meg akarsz felelni. Mindenkinek. A szoptatós harcosoknak, a hordozósoknak, az igény szerint élőknek, a gyerekkel együtt és a gyerektől külön alvóknak, a pelenka mosóknak, a védőoltás fanoknak, mindenkinek. És csak kapkodod a fejed a sok „jó és hasznos” tanácstól.

Aztán lassan lassan elkezdett úgy működni az életünk, mint valami olajozott gépezett. Az aggódás, hogy jól csinálom-e persze nem szűnt meg, de egyre könnyebben vettem az akadályokat, és a szorongás helyét át tudta vennie a végtelen és feltétel nélküli szeretet és elfogadás.  

Egy szó mint száz, rohadt kemény időszak volt. Szépen fokozatosan rájöttem arra is, hogy van élet gyerekkel is. Sőt, azután kezdődik, mert miután megszülettek a gyerekeink, nem tudtuk elképzelni, hogy régen, amíg nem voltak, mivel tengettük a drága időnket. Dögleni a tv előtt? Pfúj.

Basszus nem értem, hogy miért nem mondják el a friss anyáknak, hogy figyi, ez most kemény, de a maga nemében szép is, és mint minden az életben, ez is el fog múlni.

Sokszor mantráztam anyukámnak, hogy én rossz anya vagyok. Ő meg csak nézett, nem értette, hogy mi van. Mikor mi gyerekek voltunk, nem volt téma, hogy ki a jó anya. Jobb-e aki szoptat, rosszabb-e, ha valaki nem igény szerint etet, nem köpdösték meg, aki császárral szült. Egyáltalán nem másztak bele a másik életébe olyan szinten, mint most. Ma túl sok az információ, és túl sok a szakértő. Nyilván nem mondom azt, hogy menjünk vissza a kőkorba, tisztelem én a tudományt és a guglit, csak azt hiszem túltoltuk. És pont emiatt sokkal több a bizonytalan, aki úgy próbálja a benne lévő káoszt rendbe tenni, hogy jól kiosztja a többieket, szerinte mi a helyes. Ezáltal magabiztosnak hatva.

Szép kis csapda ez, én is frankón belesétáltam. Egyszer véleményt nyilvánítottam valakiről, aki nem szoptatja a gyerekét, és még csak nem is akarja. Rájöttem, hogy mennyire könnyű ez. Ítélkezni. Hát hol van nekem közöm ahhoz, hogy más hogyan és mint éli az életét? Semennyire. Akkor sem, ha szerintem úgy jobb, ahogy én csinálom, és akkor sem, ha úgy látom, hogy én egy nehezebb utat választottam, amivel több munkám van.

Úgy szeretnék néha minden görcs és elvárás nélkül, csak úgy lenni az anyaságban. Hogy nem kell azt néznem, hogy mennyit aludt a gyerekem, hogy este aludjon, hogy megfelelő ennivalót kapott-e, amitől semmi egzotikus betegsége nem lesz. Hogy ne kelljen azon parázni, hogy fog-e hozzám kötődni, és 15 év múlva nem csapja ráma az ajtót. Ha csak a bennem lévő hangra tudnék figyelni, kizárva a sok zajt, mert azt hiszem, hogy a gyerekeinknek csak erre van szüksége.

A coaching kifejezést egy németórán hallottam először, amikor szakmai németet tanultam az Audi berkein keresztül majdnem 10 évvel ezelőtt. Arra kellett volna válaszolnom németül, hogy mit gondolok milyen változást hoz az vezetők életében, ha egy szakképzett coach dolgozik velük. Fogalmam sem volt, hogy erre mit mondjak még magyarul sem

Később, amikor egy másik multi keretein belül foglalkoztam szervezetfejlesztéssel, egyre kíváncsibbá váltam, hogyan dolgoznak a trénerek, coachok, milyen változásokat tudnak elérni az egyének életében. Mivel korábban éveken keresztül tanítottam, egyre jobban érdekelt az is, hogy felnőttkorban hogyan lehet változást elérni az emberekben, milyen lehet nem iskoláskorúakkal együtt dolgozni. Hiszen, ha valaki felnőttkorban ül be az iskolapadba, vagy akkor akar új dolgokkal megismerkedni, egészen más a motivációja, nem a kötelesség, hanem a belső késztetés viszi. Kezdett bennem körvonalazódni egy cél, hogy milyen irányban kellene tanulnom, de a kereteket még nem tudtam. Ekkor találtam egy coaching képzést Győrben, aminek elmentem a nyílt estjére.

Konkrét elképzelésem nem volt arról, hogyan dolgozik egy coach, és tartottam is tőle, mert azt hallottam, hogy az egy elég veszélyes terület. Ehhez képest ott azt láttam, hogy nem kell görcsölni ezen, csinálni kell, és megtanulhatod. Ez elég felszabadító érzés volt számomra, és jelentkeztem is.

Ekkor meg voltam arról győződve, hogy az empátiám és a nagy segíteni akarásom pontosan elég lesz ahhoz, hogy jó coach legyek. Egy „kissé” tévedtem ebben ma már látom, de biztosan ez is része a volt a tanulásomnak.

Amikor elkezdődött a képzés, engem első körben az őszinte légkör lepett meg, hogy nincs olyan, amiről nem lehet beszélni, sőt, az a lényeg, hogy beszélj arról, ami van. Úgy ültem minden alkalommal ott, hogy minden szót, lényeges momentumot elraktározzak, ezerrel igyekeztem figyelni. Ez rettenetesen elfárasztott, aztán fokozatosan csak hagytam, hogy megéljem azt, hogy ott vagyok, és így már lényegesen könnyebb volt, sőt néha pihentető.

Az első kudarcból felállni – avagy mit adtak nekünk a rómaiak

Mindjárt az elején kaptunk egy feladatot, hogy ügyfelet kell szereznünk. Érdekes, de akkor nem problémáztam azon, hogy ez vajon sikerülni fog-e. Írtam a facebookra két bejegyzést, a saját profilom alatt, és jelentkezett is az első ügyfelem, aki, zárjuk le most annyival, hogy két ülés után elhagyott, sms-en keresztül. Ez nagyon fájt. Természetesen, mint mindig az életben magamat hibáztattam, és kerestem, hol rontottam el, mit csinálhattam volna másként.

Ezután sokáig nem is volt se erőm, se kedvem új ügyfelet keresni. Aztán egy szupervíziós ülésen döbbentem rá arra, hogy egy kicsit túlzásba vittem önmagam sajnálatát. Sőt, nem is voltam azzal tisztában, hogy én mennyire tudom sajnálni magam, és mennyire képes vagyok pörögni múltbeli dolgokon, totál feleslegesen. Amikor felvetettem a problémámat, és eljátszottuk, ahogy „eladom” a coaching szolgáltatásomat, akkor ráeszméltem, hogy én örülök annak, ha valaki hozzám fordul, és nálam pedig van egy „tálentum”, amit át tudok neki adni, és attól neki jobb lesz, vagyis mindketten jól járunk. Nagyon sokat tanultam az ügyfelemmel történt két beszélgetésemből, és azokból, amit a csoporttársaim visszajeleztek nekem a működésemmel kapcsolatban. Voltak vakfoltjaim, és hálás vagyok azért, hogy ezeket megismerhettem. Az első ilyen felismerésem az volt, hogy nekem nem kell tudnom az ügyfél problémájára a megoldást. Tudom, hogy van bennem egy diktatórikus „megmondó”rész, de a túlzásba vitt segítőszándékkal megáldott problémamegoldásaim nem csak innen jönnek, hanem a teljesítménykényszeremből is. Csoportdinamikai tréningen megtanultam azt is, hogy van, amikor azzal segítek a másiknak, hogy csendben vagyok, és hagyom, hogy Ő küzdjön meg a problémával, kell, hogy kontrolláljam a megmentő szerepemet. Már az a tény, hogy nem kell megoldást kínálnom az ügyfélnek, és tudni a válaszait, nagy terhektől szabadított meg. Azt is észrevettem, hogy így jobban tudok rá figyelni. Így visszatekintve ez teljesen logikusnak tűnik, de ezt nekem meg kellett tapasztalnom, élnem.

Rájöttem arra is, hogy igazából engem nagyon dühített az ügyfelem története, vagy túlságosan belefolytam a problémájába, vagy nagyon távol kerültem tőle. A vele való 1. beszélgetés folyamán fogalmazódott meg bennem az első kérdés a coaching folyamattal kapcsolatban, konkrétan, hogy kimondhatom-e, amit gondolok, érzek az ügyféllel, a helyzettel kapcsolatban, akkor is, ha az negatív. Ma már tudom, hogy azért zavart rettenetesen ez az eset, mert Tőlem mérföldekkel távol áll az, amit ő csinált. Sajnos ez neki nagyon átment, erre jobban kellett volna figyelnem. Nagyon fejben voltam jelen, és így akartam megoldást kínálni a helyzetére. Emlékszem, hogy volt is egy olyan mondatom, amikor kérdezték a csoporttársaim, hogy miért nem küldtem el az ügyfelemet már az elején, az volt a válaszom, hogy én meg tudtam volna oldani ezt a helyzetet az Ő helyében. Hiába is vallom azt magamról, hogy elfogadom előítélet mentesen az embereket, helyzeteket, ami így is van. Mégis az, amiben én hiszek, az én értékrendszerem és koncepcióim annyira erősek, hogy átmennek a kommunikációmban. Ezt eddig nem tudtam magamról, és hálás vagyok azért, hogy megismerhettem ezt a tényt. Azt sem tudtam eddig, hogy hajlamos vagyok végleges dolgokban gondolkodni. Az a tény, hogy valakinek valamire csak egy kis ideig vagy pillanatnyilag van szüksége, számomra elképzelhetetlen volt korábban.  

Identitás kérdés

Sokat tanultam a képzés folyamán tartott gyakorló coaching üléseken is. Itt kezdett kikristályosodni előttem, hogy milyen területen szeretnék coachingot folytatni, és milyen területen nem, milyen módszer áll hozzám közel, és milyen nem. Érdekelnek az üzleti világban előforduló megoldandó helyzetek, és szeretnék a távolabbi jövőben vezetőkkel is foglalkozni. Jelenleg azonban magánéletbeli területen szeretnék tapasztalatokat gyűjteni, mert minden ott kezdődik véleményem szerint, és a fenti elválasztás igazából nem is létezik.

Ma már azt is tudom, hogy a női ügyfelekkel szeretnék dolgozni. Ez nem egyfajta kizárás. Egyszerűen úgy látom, hogy nekünk jobban van szükségünk a támogatásra, és az összefogni tudásra ebben a férfiuralta világban, mint az ellenkező nemnek. Már tapasztalatból tudom azt is, ha zsigerből érzem, hogy valamit nem akarok elvállalni, akkor arra nemet kell mondanom. Akkor határoztam el azt is, hogy csak mentálisan egészséges emberekkel szeretnék foglalkozni, akik tenni akarnak a változásért.

Egy gyakorló ülés után jöttem rá arra is, hogy mennyire kontrollált a viselkedésem, hogy nem mondok ki érzéseket, főleg akkor nem, ha azok negatívak. A csoportdinamikai tréning volt az első eset, hogy azt mondtam valakinek, hogy zavar a viselkedése, vagy idegesít. Szintén egy ilyen alkalom után döbbentem rá arra is, hogy mennyire gátol a maximalizmuson, hogy mindent mindig jól akarok, ha nem a legjobban csinálni. Ez engem igazából nem előre visz, hanem görcsössé tesz.

Először sok ellenérzésem volt a konfrontációval - provokációval, mint eszközökkel kapcsolatban, ma már látom a hatékonyságát, és átfordítottam magamban úgy, hogy akkor kell használnom őket, amikor elkezdem kontrollálni a viselkedésemet. Rájöttem, hogy ennek a módszernek számos módja van, a humoromat itt nagyszerűen fel tudom használni. Viszont, ami nagyon megfogott, az a pszichodráma. Ezen a területen szeretnék még tanulni mindenképp.

Azt gondolom, hogy elindultam egy úton, ahol még sok tanulás vár rám.

Hogy mi lesz ezután?

Mindenképpen szeretnék továbbra is tapasztalatokat gyűjteni kezdő coachként. Már nem akarom a legjobban csinálni, csak csinálni, és közben sokat adni és tanulni.

Még nem tudom pontosan az útját, de szeretném bevinni a coaching módszereket az oktatásba. El akarom érni, hogy változzon ez a terület, hogy kicsit elmozduljon a tanárok poroszos, diktatórikus hozzáállása az együttműködés felé a gyakorlatban is, elmélet biztosan sok született már róla, nem akarom feltalálni a spanyolviaszt. Jó lenne, ha ugyanúgy be lehetne építeni a coaching módszereket a pedagógiai eszközök közé, mint ahogy a vezetők repertoárjába be lehet a szimpla feladatkiosztás, és az „én majd megmondom hogyan csináld helyett”. Mert hogyan máshogy tanítsuk együttműködésre a diákokat, ha nem példamutatással?

A segítőszándékom még most is megvan, a túlzott empátiámat meg igyekszem kordában tartani, és ezzel párhuzamosan kifejezni a rossz érzéseimet is, ha erre van szükség.