A coaching kifejezést egy németórán hallottam először, amikor szakmai németet tanultam az Audi berkein keresztül majdnem 10 évvel ezelőtt. Arra kellett volna válaszolnom németül, hogy mit gondolok milyen változást hoz az vezetők életében, ha egy szakképzett coach dolgozik velük. Fogalmam sem volt, hogy erre mit mondjak még magyarul sem
Később, amikor egy másik multi keretein belül foglalkoztam szervezetfejlesztéssel, egyre kíváncsibbá váltam, hogyan dolgoznak a trénerek, coachok, milyen változásokat tudnak elérni az egyének életében. Mivel korábban éveken keresztül tanítottam, egyre jobban érdekelt az is, hogy felnőttkorban hogyan lehet változást elérni az emberekben, milyen lehet nem iskoláskorúakkal együtt dolgozni. Hiszen, ha valaki felnőttkorban ül be az iskolapadba, vagy akkor akar új dolgokkal megismerkedni, egészen más a motivációja, nem a kötelesség, hanem a belső késztetés viszi. Kezdett bennem körvonalazódni egy cél, hogy milyen irányban kellene tanulnom, de a kereteket még nem tudtam. Ekkor találtam egy coaching képzést Győrben, aminek elmentem a nyílt estjére.
Konkrét elképzelésem nem volt arról, hogyan dolgozik egy coach, és tartottam is tőle, mert azt hallottam, hogy az egy elég veszélyes terület. Ehhez képest ott azt láttam, hogy nem kell görcsölni ezen, csinálni kell, és megtanulhatod. Ez elég felszabadító érzés volt számomra, és jelentkeztem is.
Ekkor meg voltam arról győződve, hogy az empátiám és a nagy segíteni akarásom pontosan elég lesz ahhoz, hogy jó coach legyek. Egy „kissé” tévedtem ebben ma már látom, de biztosan ez is része a volt a tanulásomnak.
Amikor elkezdődött a képzés, engem első körben az őszinte légkör lepett meg, hogy nincs olyan, amiről nem lehet beszélni, sőt, az a lényeg, hogy beszélj arról, ami van. Úgy ültem minden alkalommal ott, hogy minden szót, lényeges momentumot elraktározzak, ezerrel igyekeztem figyelni. Ez rettenetesen elfárasztott, aztán fokozatosan csak hagytam, hogy megéljem azt, hogy ott vagyok, és így már lényegesen könnyebb volt, sőt néha pihentető.
Az első kudarcból felállni – avagy mit adtak nekünk a rómaiak
Mindjárt az elején kaptunk egy feladatot, hogy ügyfelet kell szereznünk. Érdekes, de akkor nem problémáztam azon, hogy ez vajon sikerülni fog-e. Írtam a facebookra két bejegyzést, a saját profilom alatt, és jelentkezett is az első ügyfelem, aki, zárjuk le most annyival, hogy két ülés után elhagyott, sms-en keresztül. Ez nagyon fájt. Természetesen, mint mindig az életben magamat hibáztattam, és kerestem, hol rontottam el, mit csinálhattam volna másként.
Ezután sokáig nem is volt se erőm, se kedvem új ügyfelet keresni. Aztán egy szupervíziós ülésen döbbentem rá arra, hogy egy kicsit túlzásba vittem önmagam sajnálatát. Sőt, nem is voltam azzal tisztában, hogy én mennyire tudom sajnálni magam, és mennyire képes vagyok pörögni múltbeli dolgokon, totál feleslegesen. Amikor felvetettem a problémámat, és eljátszottuk, ahogy „eladom” a coaching szolgáltatásomat, akkor ráeszméltem, hogy én örülök annak, ha valaki hozzám fordul, és nálam pedig van egy „tálentum”, amit át tudok neki adni, és attól neki jobb lesz, vagyis mindketten jól járunk. Nagyon sokat tanultam az ügyfelemmel történt két beszélgetésemből, és azokból, amit a csoporttársaim visszajeleztek nekem a működésemmel kapcsolatban. Voltak vakfoltjaim, és hálás vagyok azért, hogy ezeket megismerhettem. Az első ilyen felismerésem az volt, hogy nekem nem kell tudnom az ügyfél problémájára a megoldást. Tudom, hogy van bennem egy diktatórikus „megmondó”rész, de a túlzásba vitt segítőszándékkal megáldott problémamegoldásaim nem csak innen jönnek, hanem a teljesítménykényszeremből is. Csoportdinamikai tréningen megtanultam azt is, hogy van, amikor azzal segítek a másiknak, hogy csendben vagyok, és hagyom, hogy Ő küzdjön meg a problémával, kell, hogy kontrolláljam a megmentő szerepemet. Már az a tény, hogy nem kell megoldást kínálnom az ügyfélnek, és tudni a válaszait, nagy terhektől szabadított meg. Azt is észrevettem, hogy így jobban tudok rá figyelni. Így visszatekintve ez teljesen logikusnak tűnik, de ezt nekem meg kellett tapasztalnom, élnem.
Rájöttem arra is, hogy igazából engem nagyon dühített az ügyfelem története, vagy túlságosan belefolytam a problémájába, vagy nagyon távol kerültem tőle. A vele való 1. beszélgetés folyamán fogalmazódott meg bennem az első kérdés a coaching folyamattal kapcsolatban, konkrétan, hogy kimondhatom-e, amit gondolok, érzek az ügyféllel, a helyzettel kapcsolatban, akkor is, ha az negatív. Ma már tudom, hogy azért zavart rettenetesen ez az eset, mert Tőlem mérföldekkel távol áll az, amit ő csinált. Sajnos ez neki nagyon átment, erre jobban kellett volna figyelnem. Nagyon fejben voltam jelen, és így akartam megoldást kínálni a helyzetére. Emlékszem, hogy volt is egy olyan mondatom, amikor kérdezték a csoporttársaim, hogy miért nem küldtem el az ügyfelemet már az elején, az volt a válaszom, hogy én meg tudtam volna oldani ezt a helyzetet az Ő helyében. Hiába is vallom azt magamról, hogy elfogadom előítélet mentesen az embereket, helyzeteket, ami így is van. Mégis az, amiben én hiszek, az én értékrendszerem és koncepcióim annyira erősek, hogy átmennek a kommunikációmban. Ezt eddig nem tudtam magamról, és hálás vagyok azért, hogy megismerhettem ezt a tényt. Azt sem tudtam eddig, hogy hajlamos vagyok végleges dolgokban gondolkodni. Az a tény, hogy valakinek valamire csak egy kis ideig vagy pillanatnyilag van szüksége, számomra elképzelhetetlen volt korábban.
Identitás kérdés
Sokat tanultam a képzés folyamán tartott gyakorló coaching üléseken is. Itt kezdett kikristályosodni előttem, hogy milyen területen szeretnék coachingot folytatni, és milyen területen nem, milyen módszer áll hozzám közel, és milyen nem. Érdekelnek az üzleti világban előforduló megoldandó helyzetek, és szeretnék a távolabbi jövőben vezetőkkel is foglalkozni. Jelenleg azonban magánéletbeli területen szeretnék tapasztalatokat gyűjteni, mert minden ott kezdődik véleményem szerint, és a fenti elválasztás igazából nem is létezik.
Ma már azt is tudom, hogy a női ügyfelekkel szeretnék dolgozni. Ez nem egyfajta kizárás. Egyszerűen úgy látom, hogy nekünk jobban van szükségünk a támogatásra, és az összefogni tudásra ebben a férfiuralta világban, mint az ellenkező nemnek. Már tapasztalatból tudom azt is, ha zsigerből érzem, hogy valamit nem akarok elvállalni, akkor arra nemet kell mondanom. Akkor határoztam el azt is, hogy csak mentálisan egészséges emberekkel szeretnék foglalkozni, akik tenni akarnak a változásért.
Egy gyakorló ülés után jöttem rá arra is, hogy mennyire kontrollált a viselkedésem, hogy nem mondok ki érzéseket, főleg akkor nem, ha azok negatívak. A csoportdinamikai tréning volt az első eset, hogy azt mondtam valakinek, hogy zavar a viselkedése, vagy idegesít. Szintén egy ilyen alkalom után döbbentem rá arra is, hogy mennyire gátol a maximalizmuson, hogy mindent mindig jól akarok, ha nem a legjobban csinálni. Ez engem igazából nem előre visz, hanem görcsössé tesz.
Először sok ellenérzésem volt a konfrontációval - provokációval, mint eszközökkel kapcsolatban, ma már látom a hatékonyságát, és átfordítottam magamban úgy, hogy akkor kell használnom őket, amikor elkezdem kontrollálni a viselkedésemet. Rájöttem, hogy ennek a módszernek számos módja van, a humoromat itt nagyszerűen fel tudom használni. Viszont, ami nagyon megfogott, az a pszichodráma. Ezen a területen szeretnék még tanulni mindenképp.
Azt gondolom, hogy elindultam egy úton, ahol még sok tanulás vár rám.
Hogy mi lesz ezután?
Mindenképpen szeretnék továbbra is tapasztalatokat gyűjteni kezdő coachként. Már nem akarom a legjobban csinálni, csak csinálni, és közben sokat adni és tanulni.
Még nem tudom pontosan az útját, de szeretném bevinni a coaching módszereket az oktatásba. El akarom érni, hogy változzon ez a terület, hogy kicsit elmozduljon a tanárok poroszos, diktatórikus hozzáállása az együttműködés felé a gyakorlatban is, elmélet biztosan sok született már róla, nem akarom feltalálni a spanyolviaszt. Jó lenne, ha ugyanúgy be lehetne építeni a coaching módszereket a pedagógiai eszközök közé, mint ahogy a vezetők repertoárjába be lehet a szimpla feladatkiosztás, és az „én majd megmondom hogyan csináld helyett”. Mert hogyan máshogy tanítsuk együttműködésre a diákokat, ha nem példamutatással?
A segítőszándékom még most is megvan, a túlzott empátiámat meg igyekszem kordában tartani, és ezzel párhuzamosan kifejezni a rossz érzéseimet is, ha erre van szükség.