Írtam már arról, hogy úszni járok péntekenként, és mindig egyre jobban megy? Már régen elfelejtettem, hogy milyen érzés az, amikor mindent beleadok, és a végén elérem, amire vágytam. A Balaton átúszás rajta van a bakancslistámon, és érzem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá. 

Két hét telt el azóta, hogy belekezdtem a hálanapló írásába, és arra is rájöttem, hogy nem csak látni kell az apró, másnak jelentéktelennek tűnő jó dolgokat az életben, hanem értékelni is kell, köszönetet mondani, szó szerint hálásnak lenni érte.

Hálásnak lenni minden, a családdal együtt töltött percért, személyes sikerért, teljesítményért, dicséretért, segítségért, kitűzött célért. Alázatosan végigmenni az úton, és a végén elérni a kívánt célt. 

Neked van célod? Tudod, hogy miért küzdesz? Küzdesz egyáltalán, vagy csak eltelnek a napjaid? 

Láttam egy filmet hétvégén, Eddie a sas címmel, igaz történetet dolgoz fel. Egy fiúról szól, akinek az volt az álma, hogy indulhasson az olimpián, és mindent, szó szerint mindent megtett ezért, ami aztán valóra is vált az 1988-ban. Utolsó helyen végzett, de nemzeti hősként tért haza. 

A film nem csak arra példa, hogy küzdj az álmodért, hanem arra is, hogy küzdeni csak akkor érdemes, ha van kézzel fogható célod, ha mindig látod magad előtt a következő lépést. 

Különben csak álom marad. 

Egyébként minden nap lejegyzeteltem, hogy mi volt az a három dolog, amiért hálás vagyok, bocsánat, hogy nem írtam, de Lilla lebetegedett, és nincs egy szabad percem sem.