Ez még akkor történt, amikor az udehe, ha kőre tekintett, kő­embert látott; ha medvére tekintett, erdei embert vélt látni; ha halra tekintett, azt hitte, vízi embert lát; ha fára tekintett, az hitte, fa-ember áll előtte. Annak idején az emberekkel még mindenféle megtörténhetett. Olyan dolgok estek meg velük, amilyeneket ma már el sem képzelhetünk.

Volt egyszer két testvér: Szolomdiga és Indiga; a Koppi folyó felső folyása mentén laktak.

Haldoklott az apjuk. Halála előtt így végrendelkezett:

-Egymás támaszai legyetek! Tartsatok össze mindig. Ha egyikőtöknek rosszul megy a sora, segítsen rajta a másik. Egy felé nézzetek mind a ketten. Ahogy mond­tam, úgy tegyetek!

Azzal lehunyta a szemét, és meghalt az apa.

A testvérek fehér szöszt fontak varkocsába, koporsóba fek­tették. Lábbal napkelet felé tették a sírba az apjukat, hogy ha­lála után is láthassa mindig a napfölkeltét. Hét napig hordták a sírjára az ételt,  így táplálták a lelkét.

Aztán vadászni mentek.

„Egyfelé nézzetek mind a ketten”-ezt hagyta meg nekik az apjuk. De a kisebbik testvér, Indiga, ahogy bátyja nyomá­ban lépkedett, minduntalan ide-oda tekingetett. Fürge szeme volt Indigának, nem szeretett mindig egyfelé nézni.

Mentek, mendegéltek a testvérek, Indiga folyton körbe nézdegélt. Egyszer csak valami nesz hallatszik. Megfordultak, hát az idősebb testvér felé a bozótból egy tigris ront ki! Annak még lándzsát szegezni, kést rántani sem volt ideje. Indiga távolabb volt. Ő belehajíthatta volna a lándzsáját a tigris szívébe, de inába szállt a bátorsága, bizony megijedt! Lerogyott a földre, összetette kezét, kérlelte a tigrist, menjen on­nan, ne bántsa se őt, se testvérét.

Sokáig feküdt így Indiga a földön, Aztán felnézett – nem látta sem a tigrist, sem a bátyját. Mind a ketten eltűntek, nyomuk sem ma­radt ... Indiga szíve megsajdult. Hívogatta bátyját. Kiáltozott, kiáltozott, de senki sem felelt, csak a hegyek verték vissza kiáltását:

-Szo-lo-om! Di-di! Gaga! A-a-a! Héé!

Sírva fakad a legény. Hogy legyen meg mármost a bátyja nélkül?  Mit mond a rokonoknak? Hogy mossa le az arcáról a szégyent?

Sírt Indiga, sírt keservesen, de mit sem tehetett: otthon az anyja várja, vadásznia kell, zsákmányt hazavinnie.

Kezdi vizsgálni a csapdákat. Az egyikben ott ül egy menyét. Alighogy meglátja Indigát, nyomban rákiált:

- Takarodj innen, te testvért elvesztő! - azzal lerágta csapdába szorult lábát, s három lábon elnyargalt.

Végigjárta Indiga a hurokcsapdákat.  Az egyikben egy görényt talált. Ahogy a görény meglátta Indigát, kiabálni kezdett:

- Dehogy kerülök ilyennek a kezébe! Hiszen veszni hagy­tad testvéredet!

A hurkot szétszakította és a tajgába menekült.

Indiga rálőtt egy vadlibára. Röpült a nyíl, a vadlúd szárnya alá fúródott.  Hanem az a csőrével kitépte a nyilat, visszadobta Indigának:

- Hogy lehetnék ilyen ember zsákmánya? Elvesztette a testvérét, Szolomdi-gá-gát!

A vadlúd elrepült a folyó felé, összecsukta a szárnyait, rászállt a vízre és elmerült.

A nyúlszívű legénynek nem adják meg magukat sem az ál­latok, sem a madarak.

Leül Indiga, kezdi törni a fejét. Sokáig töprengett. Elszívta dohányát az utolsó szálig és elszívta mind a mohát is, amit maga körül talált. Fájt a szíve nagyon. Azt hányta, vetette magában magá­ban:

„Lám csak, cserbenhagytam a testvéremet. Nagy vétek az, ha az ember veszni hagyja a testvérét. Most fáj a szívem. Ha a pipádat elveszted, abba sem nyugszol bele, míg meg nem találod! Én pedig testvérem vesztettem el... De el is me­gyek, megkeresem Szolomdigát. Megtalálom, s nem fáj többet a szívem. Inkább magam is vesszek oda, csak a szívem ne fájjon!!”

Indiga hazament anyjához. Térdre ereszkedett előtte, és mindent el­beszélt. Hogy szállt inába a bátorsága, azt is elbeszélte. Meg­csókolta az édesanyja. Azt mondta sírva:

- Apátok arra tanított benneteket, hogy előre nézzetek. Nem hallgattál rá, veszni hagytad a testvéred, nyúlszívű lettél. Most eredj, keresd meg a férfiszívedet! Menj, keresd a bá­tyád. A te rémületed miatt veszett el. Most már csak bátorság­gal hozhatod őt vissza.

Indiga fogta pipáját, tűzcsiholóját, kését és lándzsáját. Elindult. De hogy merre tartson, azt bizony nem tudta Indiga.

Nekivágott Napnyugatnak. Találkozott egy csúszómászó kígyóval. Megkérdezte tőle, hogy hol keresse bátyját. A kígyó nem tud­ta. Megy hát tovább. Földön futkosó egérrel találkozott. Kérdi tőle, nem látta-e Szolomdigát. Az egér nem látta. Ment tovább Indiga. Fákon mászkáló mókust pillantott meg. Attól is kérde­zősködött. Nem, a mókus sem látta a testvérét. Lement a folyó­hoz, úszkáló halakat látott. Kérdezi a halakat: nem látlák-e Szolomdigát? A halak nem látták. Ment Indiga tovább. Egy ugrándozó békát kérdezett. De az sem látta. Meglátott egy repdeső füzike-madarat. Kérdezi azt is. A füzike azt feleli, nem látta Szolomdigát, mert ő nagyon alacsonyan repdes. A ma­gasan repülő darut kérdezte hát Indiga. Az azt mondta neki: a sas mindenkinél magasabban repül, tőle kérdezd. Indiga a sastól tudakozódott, vajon nem látta-e a bátyját, Szolomdigát. A sas így válaszolt:

-Messze van a testvéred, nagyon messze van. Megtalálni meg lehet, ha hét félelmet kiállsz, ha hét félelmet legyőzöl. Neked most nyúlszíved van. Majd ha bátor szíved lesz, akkor megtalálod! A sas leejtette egy tollát s így szólt:

-Segítek neked. Amerre a tollam repül, arra felé indulj!

Napnyugat felé szállt a toll, Indiga hát arra felé indult.

Meddig, meddig nem ment, nem tudom. Átkelt három pa­takon. A toll mind csak repül előtte. Indiga csak előre néz, ahogy apja oktatta. Megy-mendegél Indiga, aki elvesztette testvé­rét.

Elért a legény egy folyóhoz. A sastoll átrepült a folyón. In­diga ladikot ácsolt, vízre taszította. Tajtékzott a folyó, bugy­borékolt, forrt, sustorgott. Buzogott a víz, akár az üstben. Szí­néről pára szállt az égnek. A völgyekben köd kúszott szerteszét. Indiga ladikja léket kapott, elsüllyedt. A folyóban megfőttek a halak, hasukkal felfelé fordullak, fehér szemüket Indi­gára meresztették. A legény elborzadt, de mit volt mit lenni, át kellett mennie a folyón, mert ha visszafordul, örökre nyúl­szívű marad. Biztatta magát: „Ez még semmi. Ez még nem félelem, az csak ezután következik. ”

Indiga két fa közé állította íját. Megfeszítette a húrt, és egy ággal kitámasztotta, és nyílvesszőt fektetett rá. Egyik kezével a nyílba kapaszkodott, a másikkal eltörte az ágacskát. Pattant a húr, rúgott az íj, röppent a nyíl. Keresztül a zuborgó folyón. Gomolygott a gőz Indiga körül, égeti a bőrét, de ő csak tűrte… Széles volt a  folyó, össze-vissza égett a legény, amíg repült: „Annyi baj legyen,-gondolta- majd begyógyul.”

A túlsó parton földel ért a nyíl. Indiga talpra állt. Látja, hogy a sastoll már várakozik rá. Alighogy a legény lába földet ért, tovább repült a toll. Indiga utána. Ment, ment... Átug­rott három csermelyt, megmászott három hegyet. Egyercsak a két hegy között egy kerek kőtisztás pillant meg. Keskeny ösvény vezet arra a tisztásra. Az az ösvény csontokból van rakva, koponyák szegélyezik. Félelem szállta meg Indiga szívét. A sastoll azonban csak tovább repül, végig az ösvény felett, a kőtisztás felé. Látja Indiga, hogy a kőtisztáson tigrisek tanyáznak. Nyüzsögnek a tigrisek, mint méh az odúban. Zsákmányt marcangolnak. Tépik, marják egymást, bőgnek, mintha a tanya fölött maga Agdi, az Égzen­gés dörögne.

A sastoll csak egyre száll, át a tigristanyán.

Indigának dobog a szíve. „Felfalnak!” - rémül meg a le­gény.

Gondolta, utoljára elszív még egy pipára valót. Ahogy szikrát pattintana, eszébe jut: a tigris fél a tűztől. Száraz fű- csomócskát tépett, csutakba csavarta s a fejére tette. Szikrát csiholt rá, lángra lobbantotta.

Ég, lobog a csutak Indiga fején, mint a tábortűz. Nekivágott a tigrisek szállásának, Hátrahőköltek a tigri­sek. Elvakította őket a tűz, semmit se látnak. Indigát sem lát­ják. Bőgnek a tigrisek, farkuk a földet veri. Vörös szájukat nagy kerekre tátják. Indiga pedig nosza el mellettük! S azt mondja magában: „Ez még semmi,ez még nem a félelem,  ezután jön a neheze.” így rohant át tigristanyán. Egy tigrist megölt. Véréből jót húzott, vitt magával a húsából s a bőrét is magához vette.

A sastoll pedig már megint Indiga felett lebeg.

Alighogy a tigrisekkel megküzdött, a toll már szállt, vezette tovább. Nem nézi az utat, repül toronyiránt. Három csermelyt átugrott, három hegyet megmászott, három folyón kelt át Indiga.

Az utolsó folyón túl az erdő kezdődött.

Abban az erdőben égig érő fák nőttek. Olyan sűrűn álltak, hogy még a napsugár sem tör át az ágak között. Még a szél sem fúj át az ágak közölt. Állnak a fák, indák szövik-fonják keresztül-kasul őket. Az ágak, mintha csak karok volnának, nyújtózkodnak, megragadják az embert. Az állatot átengedik, az embert nem.

Látja Indiga: az ágakon csontok fehérlenek. Megborzad Indiga, ver a szíve, keze remeg, de biztatja magát: „Még ez sem a félelem, az csak ez után következik”

Magára öltötte a tigris bőrét, a húst szétdarabolta, lándzsájára tűzte. S indult bátran neki az erdőnek. A fák Indigához hajol­nak, érzik a hús szagát. Ág-karjaikkal körül tapogatják. Amint egy ág hozzáér, Indiga mindjárt odavet egy darab húst. A fák elkapják a koncot. Összekapnak a zsákmányon. Csapkodják egymást hosszú ágaikkal, csak úgy repül a szilánk, csak úgy repül a kéreg szerteszéjjel. Indiga meg beljebb, egyre beljebb halad, a sastoll után. Ágakat tördel a fákról, azt mondja magának:  „Tüzet rakok rögvest, amint lehet.”

Száll-repül a sastoll, vezeti a vándort. Hat csermelyen átszö­kött, hat hegyet megmászott, hat folyón átlábolt Indiga.

Egyszer csak egy mocsárhoz érkezett. Száll a sastoll egye­nesen tovább. Hát most már mit tegyen?

Az ágakat sorban a mocsárra dobja. Azokon lépeget tovább-tovább. Merülnek az ágak mind alább és alább, bugyborékol a mocsár. Kék lángok röpködnek-libegnek körülötte. Eljutott a mocsár kellős közepéig. Ott egy púpos kis emberke áll eléje. Egy lába van s egy keze. Megrettent Indiga, szíve hevesen vert, reszketett a keze, foga összekoccant. Megismerte az emberkét, bár sohasem látta. Azt a púpost Bokónak hívják, vezeti a mocsáron a gyanútlant, míg csak el nem nyeli az ingovány.

Megszólal Boko:

- Hová mész, te legény?

- Éppen téged kereslek - feleli Indiga.

- Lám, itt vagyok! Mit akarsz tőlem?

- Azt beszélik az emberek, hogy egyetlen lábad erősebb, mint mások két lába ... Én meg sehogy se akarom elhinni. Hát eljöttem megnézni. Gyere, próbáljuk ki, melyikünk tud nagyobbat ugrani?

- Ugorj te elsőnek - mondja Boko.

Indiga felugrott. A fáknál magasabbra ugrott. Ahogy leesett, lábát szétterpesztette és fennakadt az ágakon. Derékig süllyedt a mocsárba, de az ágak nem engedték elmerülni.

Boko fölnevetett.

- Hát ez is valami? Nézd csak, hogy kell azt csinálni!

Leguggolt egyetlen lábával, fölszökött, s láttátok volna csak, mekkorát ugrott! A felhőkig repült, estében fejjel lefelé fordult és úgy zuhant vissza.

Közben Indiga gyorsan tovább rakta maga előtt az ágakat, sietett, hogy ki­jusson a mocsárból.

Lezuhant Boko, bele az ingoványba. Amíg kikecmergett, s szemét megtörölte, Indiga már kiért a mocsár partjára. Állt a szilárd földön, nem retteg már a féllábú Bokótól.

Azt mondta magában: „Ez még semmi, ezután jön csak a ne­heze.”

Odakiált Boko:

- Hé, fiú! Láttad-e, hogy kell ugrani? Gyere csak ide!

- Nem érek rá, - kiállta vissza Indiga - dolgom van!

A sastoll pedig csak repül, száll tovább. Indiga még meg sem szárogathatta a ruháját, nyakig sárosan lépkedett tovább.

Kilenc csermelyt átugrott, kilenc hegyet megmászott. Lesza­kadt a bocskor a lábáról. Mezítláb ment tovább, lábát felsebezte, de ő csak ment tovább, kilenc tavon kelt át.

A kilencedik tóból óriási kígyó csúszik elő, karikába tekeredik. Kőpikkelyek fénylettek rajta, csörögtek, csendültek a pikkelyei. Lán­got okádik a szája. Alatta égett a föld, a fű. Rálehelt Indigára, le­égette ruháját, leperzselte szemöldökét. Megrettent Indiga. El­sápadt az arca, kalapált szíve, keze-lába reszketett, homlokát verejték verte ki. Nyugtatgatja magát a legény: „Ez még sem­mi, ezután jön csak a neheze.”  Erőt vett magán, s odakiált a kígyónak:

- Hé, ha meg akarsz enni, kóstolj meg belőlem előbb egy falat szalonnát! Talán ez a falat elveri az éhedet!

Felkapott a földről egy követ, levakarta testéről a mocsár iszapját, rámázolta a kőre, s a hüllő torkába vetette.

Fulladozott a kígyó, torkán akadt a kő, nem tudott tüzel fújni Indigára. Szaladt a legény teljes erejéből, míg a kígyó a kővel bajlódott.

A toll meg csak szállt tovább, nem nézte az utat, repült to­ronyiránt.

Kilenc csermelyt álugrott, kilenc hegyet megmászott, kilenc tavon átgázolt, kilenc erdőn áthaladt a legény.

Mezítláb ment, lábát kövek sebzik, vágják. Végül egy sziklaszorosba érkezik.

Ott ijedt csak meg igazán: eleven kövek vették körül. Forgolódtak, utána bámultak, hajladoztak, beszélgettek kő-nyelvükön. A toll meg csak repül to­vább. Indiga meg utána...

Egyszer csak látja, hogy a sziklák közt egy ember áll. De nem közönséges ember ám: feje retekforma, lába görbe, ter­mete meg olyan, hogy csak feltartott fejjel lehel az arcába néz­ni. Indiga még sosem találkozón hozzá hasonlóval, mégis nyomban felismerte: Kakzamu ez, a gonosz hegyi ember. El­sápadt Indiga, szíve hevesen vert, keze-lába reszketni kezdett, égnek állt a haja nagy rémületében. Mégis azt mondja magá­ban: „Ez még semmi, ezután jön csak a neheze.” Meghajolt Kakzamu előtt.

Azt kérdezi tőle a hegyi ember:

- Hát te ugyan mit keresel itt, bogárkám?

„No, most végem” - gondolta Indiga s így válaszolt:

- Ej, szomszéd, azt mondják, igen erős vagy te.

- Igazat mondanak - feleli Kakzamu. - Látod-e ezt a sok sziklát körös-körül? Ember volt mindahány, hanem én kővé változtattam őket. Hadd őrizzék bérceimet, hadd vigyázzák a föld gyomrát. Téged is mindjárt kővé változtatlak!

Megérintette Indiga karját, s hát menten kővé merevedett a legény karja. Nem tudja már mozdítani, nem tudja már fel­emelni. Fekete lelt egészen a keze. Majd meghalt a félelmében! De erőt vett magán s így szólt:

- Ej, ezt még az én nagyapókám is meg tudta tenni! Hál ehhez biz’ nem kell valami nagy erő, az élő húst kővé vál­toztatni. Hadd lám, tudsz-e kőből eleven húst varázsolni! Az én nagyapám ehhez is értett. Csakhogy régen meghalt. Ma már erre senki sem képes.

Elnevette magát Kakzamu, nagy dübörgés támad a hegyek­ben, lába kelt valamennyi sziklának,s felelt Indigának a hegyi ember:

- Nagy az én erőm, nagy az én hatalmam: amit akarok, azt megtehetem!

Megérintette Indiga karját, s az ismét eleven lett. Áradni kezdett benne a forró vér, ismét mozgatni tudta a kezét.

- Ej, ez még mind semmi - kiáltja Indiga. – No, csak ha­jolj ide hozzám, hadd súgjam a füledbe, amit nagyapám tu­dott, de sírba vitte tudományát.

A hegyi ember Indigához hajolt. Hegyezi a fülét. Forgatja a szeméi. Orrlyukai akkorák voltak, hogy egy ember ökle belefért volna.Dohányzacskót húzott elő öve alól Indiga, s mind a dohányt beleszórta Kakzamu orrába.

Kakzamu tüsszögni kezdett. Tüsszögött, tüsszögött. Minden ereje elszállt az orrán keresztül. Jó időbe telik még, míg új erőre kap. Indgiga meg szaladt tovább! Elmenekült Kakzamutól.

Száll, repül a sastoll, megy utána Indiga. Egy csermelyt átugrott, három hegyet megmászott, hat tavat elhagyott, kilenc erdőn áthaladt, csontig sebezte a lábát Indiga.

Megy-megy Indiga, egyszer csak egy kőfal állja útját. Ezt a falat meg nem kerülheti, át sem mászhat rajta, jobbra-balra, messzire vége se látszik, a felhőkig nyúlik. Hanem a sastoll nekilebben a falnak, s hát csak por ma­radt belőle, mintha sohase lett volna.

No, itt aztán igazán félt Indigára, de annyira hogy nincsen szó azt elbeszélni. Ezt a falat erővel le nem dönt­heti! Ezt a falat csellel be nem veheti! Sírva fakadt Indiga, ahogy végignézett magán. Lába csupa seb, keze összeégve. Ruhája rongyokban. Hasa az éhségtől egészen behor­padt. Sok borzalmat állt ki, s bátyját mégsem látta! Kihúzta kését s így szólt:

- Vissza nem megyek - senki soha nem hátrált meg roko­naim közül. Kihasítom nyúlszívemet, letörlöm a szégyent ar­comról ...

A kést mellének szegezte. Abban a pillanatban látja: ajtó támad a kőfalon. De miféle borzalom lehet még mögötte?

Erőt vett magán: „Hogyan félhetnék! Hiszen férfi vagyok/’ S egyszerre csak hallja, hogy mellében férfiszív dobog. Lándzsáját megmarkolta, s ahogy csak bírta, rávert az ajtóra. Kitárult az ajtó. Indiga mindenre elszántan beugrott a résen ... Mit látott?

Azon a helyen állt, ahol a bátyját elvesztette.A kőfal pedig eltűnt. Körös-körül tűzliliom nyílik, a szirmok, mint piros kis lángnyelvek, a madarak énekelnek…Indiga előtt pedig ott állt a bátyja, Szolomdiga. Ott áll a testvére s egy gyö­nyörűséges lány kezét fogja. Hanem ilyen gyönyörűt még so­sem látott Indiga. A leány pillája akár a sás, szeme fénylik, mint a nap. Sárga menyegzői köntös van a lányon. A ruhán sötét csíkok, akár a tigris bundáján.

Szolomdiga így szól:

- Köszönöm neked, testvér! Semmitől sem féltél, értem mindenre kész voltál. Legyőzted értem a félelmedet!

A leányka Indigára mosolyog:

- Én tigris-vérből való vagyok, a tigrisek nemzetségéből származom. Megszerettem a bátyádat, azért ragadtam el. De látom, testvéred nélkül nem tudsz élni. Megkértem a Tigrisek Gazdáját, hadd élhessek a földi emberek között.  Most már veletek fogok élni. Veletek maradok, mert ti bátor emberek vagytok!

Kézen fogták egymást, és elindultak hazafelé.

De örült az anyjuk!

Szolomdiga feleségül vette a szépséges hajadont. Indiga pedig megtanult előretekinteni. Nem mondhatta többé senki nyúlszívűnek.