Valamikor a harmincas éveim elején értetlenül figyeltem, ahogy a negyvenesek elkezdetek valamiféle életközepi válságról panaszkodni. Értetlenül, mert szentül hittem, hogy ez a korszak már elhozza a Kánaánt és nyugit. Férj, feleség a spájzban, gyerekek az oviban és az iskolában, a karrier sínen. Mégis mi történik ekkor?   

Bár még mindig nem értem el a negyvenes táblát, valami megérintett, ebből az útkeresésből. Olyan érzés, mint, amikor leszámolsz az illúzióiddal, a fiatalkori önmagaddal, és újra kényszerülsz tervezni. Talán rájössz arra is, hogy az élet több, mint diagramokat gyártani egy multinál, vagy semmit tenni a közszférában. Azt hiszem én így definiálnám magamnak az életközepi válságot. Vagy, ahogy egy barátnőm feltette a nagy kérdést: ennyi lenne az élet? Reggel elrohansz a gyerekeiddel az iskolába, óvodába, aztán munkába. Ott elvégzed a feladataid, hazaszállítmányozod a családod, elvégzed az otthoni teendőket, majd hulla fáradtan bezuhansz az ágyba? Most már ez lesz életed végéig?

Az, hogy így érzel, azzal semmi baj nincs. Egészen addig, míg bele nem ragadsz ebbe a bizonytalansággal teli, motiváció mentes helyzetbe. Évekre.  

Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben igyekszünk minden szalmaszálban megkapaszkodni. Meghallgatjuk a jótanácsokat, hogy változtasd meg az életed, valósítsd meg az álmaid, az idő majd megoldja, meg jó dolgodban nem tudod, mit tegyél. Te meg csak állsz, és azt hiszed, hogy csak neked nem megy. Hiszen, ha ez ennyire egyszerű, akkor miért küzdesz vele mégis, és más miért nem, teszed fel a kérdést jogosan. Mert mégse egyszerű, és a habos-babos szlogenek mit sem érnek. Nem veled van a baj, ha félsz a változásoktól. Szerintem az emberek többsége is fél, csak jól titkolja. Létezik 3 fék, ami szinte mindenkiben ott munkál, és mosolyogva tesz keresztbe mindenféle fejlődésnek és változásnak. Ez a lustaság, a gyávaság és a fixálás. Hajlamosak vagyunk mi emberek kényszeresen ragaszkodni a személyiségünk bizonyos részeihez, a saját magunkról alkotott képnek, így bármi változás félelmet gerjeszt, ez a fixálás. Ugyanígy a félelem magyarázza a lustaságot, és a gyávaságot is. Ez azonban nem ment fel. Nem dőlhetsz hátra azzal, hogy na ugye, nem megy ez nekem. Vagyis de. Megteheted, de akkor ne olvasd tovább ezt a bejegyzést, mert ez azoknak szól, akik tényleg akarják a változást, és az életminőségük javulását.

Olvasd át ezeket a kérdéseket. Lassan haladj rajtuk végig. Ne gondolkodj sokat a válaszokon. De jegyezd meg, ha kell, írd le őket.

Sorolj fel 5 pozitív dolgot a jelenlegi munkahelyeden/élethelyzetedben, vagy másként fogalmazva, mi az, amiért jelenleg hálás lehetsz.

Ha nem lenne semmi korlát (pénz, idő, erőforrás) mihez kezdenél az életeddel? Több lehetőséget is sorolj fel.

Képzeld azt, hogy álmodsz, és álmaid munkahelyén vagy. Hol vagy? Mit látsz magad körül? Hogy érzed magad?

Hol látod magad 1-3-5 év múlva?

Mi fontos Neked az életben? Mit ad ez Neked? És még mit ad?

Sorolj fel 5 tényezőt-körülményt, ami fontos Neked a munkával kapcsolatban? Mit ad ez Neked?

Volt már olyan tapasztalatod, élményed, ami hasonlít a mostani helyzetedhez? Akkor mit csináltál, honnan merítettél erőt, hogy megbirkózz vele? Milyen érzés volt megbirkózni vele?

Mióta foglalkoztat a váltás, változtatás gondolata?

Meddig akarsz még várni? Tűzz ki határidőt!

Feldmár András szerint, ha jobban akarod magad érezni, a körülményeidet változtasd meg, ne azon görcsölj, hogy Te hogy tudsz megváltozni. Hajrá!