Pár évvel ezelőtt, amikor még csak én tudtam, hogy babát várok, két anyukával beszélgettem, és ki látott már ilyet, de véleményt nyilvánítottam gyerek kérdésben. Az egyikük végignézett rajtam, majd megkérdezte, Neked van gyereked? Mondtam, hogy nincs. Megsemmisülve kivetett magából a társalgás.

Aztán később megszületett a lányom, és ezzel automatikusan belekerültem egy olyan világba, amit valóban csak a bennelévők értenek, mindenféle kirekesztési cél nélkül. Hadd magyarázzam ezt el a saját példámon keresztül. Amikor megszületett a lányom olyan szintű pánik, bizonytalanság és félelem uralkodott el rajtam, amilyen még soha azelőtt, és csak maga a szorongás megléte is halálra rémített. Igazából ezek voltak az egyetlen érzéseim, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Annyira jól akartam csinálni, és annyira kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a régi életemmel, ja, és hogy itt egy pici ember, aki teljes mértékben tőlem függ, hogy a szeretet meleg, simogató érzése nem fért már bele. Rettegtem, hogy mi lesz, ha nem alszik, mi lesz, ha nem eszik, mi lesz, ha én eszek olyat, amitől a hasa fáj, mi lesz, ha jön a foga és persze mi lesz, ha tehetetlen leszek, és Ő csak sír. És még szót se ejtettem arról, hogy ebben a világban rajtad kívül mindenki szakértő. Te meg magabiztosság híján meg akarsz felelni. Mindenkinek. A szoptatós harcosoknak, a hordozósoknak, az igény szerint élőknek, a gyerekkel együtt és a gyerektől külön alvóknak, a pelenka mosóknak, a védőoltás fanoknak, mindenkinek. És csak kapkodod a fejed a sok „jó és hasznos” tanácstól.

Aztán lassan lassan elkezdett úgy működni az életünk, mint valami olajozott gépezett. Az aggódás, hogy jól csinálom-e persze nem szűnt meg, de egyre könnyebben vettem az akadályokat, és a szorongás helyét át tudta vennie a végtelen és feltétel nélküli szeretet és elfogadás.  

Egy szó mint száz, rohadt kemény időszak volt. Szépen fokozatosan rájöttem arra is, hogy van élet gyerekkel is. Sőt, azután kezdődik, mert miután megszülettek a gyerekeink, nem tudtuk elképzelni, hogy régen, amíg nem voltak, mivel tengettük a drága időnket. Dögleni a tv előtt? Pfúj.

Basszus nem értem, hogy miért nem mondják el a friss anyáknak, hogy figyi, ez most kemény, de a maga nemében szép is, és mint minden az életben, ez is el fog múlni.

Sokszor mantráztam anyukámnak, hogy én rossz anya vagyok. Ő meg csak nézett, nem értette, hogy mi van. Mikor mi gyerekek voltunk, nem volt téma, hogy ki a jó anya. Jobb-e aki szoptat, rosszabb-e, ha valaki nem igény szerint etet, nem köpdösték meg, aki császárral szült. Egyáltalán nem másztak bele a másik életébe olyan szinten, mint most. Ma túl sok az információ, és túl sok a szakértő. Nyilván nem mondom azt, hogy menjünk vissza a kőkorba, tisztelem én a tudományt és a guglit, csak azt hiszem túltoltuk. És pont emiatt sokkal több a bizonytalan, aki úgy próbálja a benne lévő káoszt rendbe tenni, hogy jól kiosztja a többieket, szerinte mi a helyes. Ezáltal magabiztosnak hatva.

Szép kis csapda ez, én is frankón belesétáltam. Egyszer véleményt nyilvánítottam valakiről, aki nem szoptatja a gyerekét, és még csak nem is akarja. Rájöttem, hogy mennyire könnyű ez. Ítélkezni. Hát hol van nekem közöm ahhoz, hogy más hogyan és mint éli az életét? Semennyire. Akkor sem, ha szerintem úgy jobb, ahogy én csinálom, és akkor sem, ha úgy látom, hogy én egy nehezebb utat választottam, amivel több munkám van.

Úgy szeretnék néha minden görcs és elvárás nélkül, csak úgy lenni az anyaságban. Hogy nem kell azt néznem, hogy mennyit aludt a gyerekem, hogy este aludjon, hogy megfelelő ennivalót kapott-e, amitől semmi egzotikus betegsége nem lesz. Hogy ne kelljen azon parázni, hogy fog-e hozzám kötődni, és 15 év múlva nem csapja ráma az ajtót. Ha csak a bennem lévő hangra tudnék figyelni, kizárva a sok zajt, mert azt hiszem, hogy a gyerekeinknek csak erre van szüksége.