Mindig is foglalkoztatott, hogy mi motiválja az embereket, mi alapján hoznak döntéseket, miért viselkednek úgy, ahogy. Szeretem keresni az okokat, lebontani a hagyma héját, vagy, mint a régészek, azt keresni, hogy vajon mi történhetett a múltban.  

Több, mint egy hónapja írtam egy cikket, ami az Index címlapjára került. Arról szólt, hogy nem szeretnék a magyar oktatásba visszatérni tanárként. Meg is indokoltam, és írtam arról is, hogy szerintem hogyan lehetne változtatni a rendszeren. Egy nap után le akartam venni a posztot, mert a férjem szerint túl személyes, és félreérthető, ekkor azonban már kikerült az index címlapjára.

Lehet, hogy én egy megkésett Y generációs vagyok, de még csak most találkoztam először a trollokkal. Elmondom milyen hozzászólások érkeztek a poszthoz. Amiből a legkevesebb volt az az, aki értelmesen építő célzattal hozzászólt. Volt, aki engem döngölt a földbe, mert a magyar oktatás igenis rendben van, aztán volt Orbán és Gyurcsány köcsögözés, volt szexuális zaklatás, és egy idő után a posztom csak egy platformja volt azoknak, akik próbálják jól kiadni magukból a feszültséget. Nem hittem el, de van olyan ember, aki több felhasználó néven van jelen, és amikor az egyiket letiltottam, akkor megjelent más néven, és annak örült, hogy tovább pocskondiázhat. 24 óra után le kellett tiltanom a kommentelést, mert nem bírtam moderálni. Számomra felfoghatatlan „élmény” volt, hogy emberek azzal töltik a drága idejüket, hogy veszekednek, földbe döngölik egymást, vagy nem is tudom mi a megfelelő kifejezés arra, amit művelnek. Napokig azon gondolkoztam, hogy ezt mi váltja ki, hol van a gyökere annak, hogy emberek a neten kötnek ki, és nem találnak annál értelmesebb elfoglaltságot, mint kontroll nélkül gázolnak másokba. Eredménytelenül. Persze jogos a kérdés, miért agyalok én ezen?

Szeptember közepén voltam a Szigligeti félmaratonon kísérőként a két lányommal. Nem volt egyszerű két kicsi gyerekkel a tömegben, mégis hihetetlen érzés volt, mert az emberek segítettek, ha éppen felborult az üres babakocsink, vagy elfutott valamelyik lányom. Olyan volt a tömeg, mint egy nagy család, egy közösség, aminek jó érzés volt a tagja lenni. Nyoma sem volt tolakodásnak, nyomulásnak, egymás leordításának. Akkor ott bevillant valami. Egy, már közhelynek számító kijelentés, mely szerint az ember társas lény, és szeret, sőt akar tartozni valahova, valakihez. Naivitás részemről azt gondolni, hogy ez az élmény képes annyi pozitívumot adni az embereknek, hogy varázsütésre kedvesek lesznek?

Sajnos már kutatások igazolják, hogy korunk népbetegsége lett a magány. Olyannyira, hogy Nagy-Britanniában már magányügyi miniszter dolgozik ezen állapot enyhítéséért. Nálunk sem jobb a helyzet, a 15 éven felüli lakosság csaknem fele szingli, és cseppet sem olyan kecsegtető életet élnek, mint a Szex és New York főszereplői. Talán, ha nálunk nem a nagycsaládot, és a harmadik gyerek megszületését nyomatná ezerrel az állam, hanem, hogy a magányos emberek párt találjanak, kettő vagy akár több legyet lehetne ütni egy csapásra. Hoppá, nagyon elkanyarodtam.

De lássuk mitől frusztrálódik még a magyar a szomszéd szép zöld gyepén kívül? Volt néhány coachingom és barátnős beszélgetésem a témában, és nem olyan meglepő dologra gondolunk együtt. Ott van például a céltalanság. Coachként tapasztalom, hogy mennyire nehéz az embereknek már a célok kitűzése, nemhogy azok elérése, aztán a végén nem tudatosan élnek, csak lógnak a levegőben, vagy a facebookon. Pedig éppen az értelmes célok, és az azokért való munka sarkall összpontosításra, önmagadra figyelésre, és nem mások hibáztatására. Szintén kutatások igazolják. Ha már említettem az elején a futást, pontosan erre nevel az is. Olyan hihetetlen mellékhatásai vannak, hogy elhiszed képes vagy küzdeni, és legyőzni az akadályokat.

Ez az írás természetesen nem azt akarja mondani, hogy minden magányos, céltalan ember a számítógép képernyője előtt ül naphosszat, és fikázza az embertársait. Nem is arról szól, hogy minden troll magányos és céltalan. Egyszerűen csak elmélkedik, keres valami magyarázatot, és ellenszert.

Végszónak csak annyi, hogy az idő elmúlik, velünk együtt. Ez lehet jó és persze rossz hír is. A Te választásod, hogy mivel töltöd meg. Jól vagy rosszul érzed magad, közösség része leszel, teszel a céljaidért vagy teszel rájuk, és másokat hibáztatsz folyton.